Hanoi bazdmeg

Az első pillanat, hogy ülök és eszembe jut, hogy meg kéne örökíteni az első pillanatokat. Az otthoniakra gondolok, Rátok, hogy ne aggódjatok! Vietnam kulcsmondata: „Hanoi bazdmeg”. Jó értelemben, de milyen világ ez már, mesevilág, de nem tündérmese. Élő-élő-élő, felpörgetve és mégis lenyugodva. Hatezer jármű az úton, de ha átsétálsz egymagad a túlsó partra, idegeskedés nélkül kikerülnek. Hideg sör víz helyett, a lányokon maszk. Minden eladó és praktikus, de mégis valami érthetetlen távol-kelet érzés mindenhol, ami lassan megérteti velünk, itt járókkal, hogy nem kell sietni, nem attól fogsz oda érni. Hova is?

A búcsúzás nehéz volt és mégis gyönyörű. Hatalmas erő fogalmazódott meg, ami bennünket támogat, főleg így: bennünket. Egységben. Akkor kezdtem zokogni, amikor felszállt a gép Frankfurt felé. De a taipei járaton már minden érdekességgé vált, a fene gondolná, hogy egy repülőút ennyire más tud lenni. A sztyuárdeszek kecses, gondoskodó mozgása hosszú tanfolyam végeredménye lehet, amit az itthoniak nem végeznek el. Az ételek pedig, amivel egyszer csak megjelennek, oké, ízletesek, de miből is készültek? Nagyon sokat nevettem Balázson, aki valószínűleg átkapcsolt egy pici gombot a fejében, minek következtében egy mazsolás-gyümölcsös(!) sütit is megevett. Egyébként mázli, hogy ketten ültünk egy kétszékes részen, kicsi világ kettőnknek, elkezdődött...! A pici tévé egyenesen szuper, megnéztem két mozifilmet, közben Balázs végig a térképet csekkolta, hogy éppen mi fölött járunk. Aztán tizenpár óra múlva egyszer csak megérkeztünk, átszállás, és hip-hop Vietnam. Két nagy jelenet volt: az első még Frankfurtban, amikor a jegyre pillantra megállapítottuk, hogy 10:30-től lehet belépni a járathoz vezető eggyel beljebb lévő szektorba. Az még rengeteg idő, irány vásárolgatni, kávézni, pisilni. Ez utóbbi még szerencse, ugyanis a vécén ülve rápillantottam a BEFORE szócskára, ekkor elkezdődött egy kurva tipikus akciójelenet: cuccot össze, Balázst elő, bazdmegolás, éééés rohanás a csekking felé. Még befértünk. Vicces volt. A második nagyjelent már Vietnamban. Nagyon zordak voltak a reptér egyenruhás őrei, tisztára bestresszelődtem, biztos komcsi ország, szétszednek mielőtt belépünk, nem baj, sárga lap, oltási könyv, kék papír, útlevél. Majd Balázs közli, hogy nincs meg az útlevele, hehe, biztos a repülőn maradt, itt meg lelőnek kapásból. Újabb pánik, de ez is csak tíz másodpercig, ugyanis csupán a másik zsebbe került, bazz...! Így a sok aggódás után egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy a bőröndök épségben vártak ránk, plusz egy viet srác táblával, azon a neveink, a kapu előtt egy marha nagy állami autó, amivel egyenesen a kollégiumba hoztak. És az első pohár tea után már el is kezdődött a dontwörri életérzés.