Az utca

Hanoiban kétféle utca van: kicsi és nagy. A nagyot lehetne hangosnak is nevezni. Vagy hangos-büdösnek. Több sáv, de legalábbis két irány, ahol pár autó, néhány teherautó, időnként egy-egy busz, valami régebbi korokból itt maradt biciklis és végtelen-végtelen sok robogó. Mindenki robogóval jár, ez nem kérdés. Azért nincs folytonos életveszély, mert nem mennek gyorsan. Átkelni úgy lehet ügyesen, ha nem néz szét az ember. Az oldalra pillangatós-átrohanós módszer veszélyes. Az a legjobb ha a szép lassan, csak előre nézve átsétálást választjuk. Minden robogón és autón van fék és kormány, ki tudnak kerülni és ki is kerülnek.

Az a nagy különbség, hogy otthon, az ilyen méretű utcák szélén már nincsenek humanoid létesítmények, Hanoiban pedig pont hogy igen. Vagyis csak itt. Mindenhol boltok, mert itt minden eladó. Kevés a hely, úgyhogy a boltok belakják az egész járdát, ami miatt sokszor le kell menni az autóútra, mert egyszerűen nem férni el a kihordott cuccok miatt. Az emberek itt élik mindennapi életüket. Ha nincs dolguk, akkor csak kiülnek nézni a forgalmat, vagy leülnek enni, sörözni. Az egyik bútorbolt előtt két faragott fatrón, amiket festenek, azt hiszem ez is elég tipikus. Fodrászból kétféle van, a nyugatibb típusú, amikor bemész az üvegajtón és van hajszárító is, a másik kicsit egyszerűbb, csak leülsz egy székre az utcán, lóg egy tükör és nyissz-nyissz. Kb. háromszáz forint egy ilyen művelet. Még nem próbáltuk, de én nagyon szeretném, biztos örömet okoznánk europid hajkoronánkkal a helyi fodrászoknak. Az a minimum, hogy hülyére nevetnék magukat, de legalább öt pajtásukat fel is hívnák telefonon, hogy jöjjenek ők is nevetni.

Eddig egyszer voltunk a központban, ahol az útikönyvből kinézett csodaszép régi látványosságok vannak, de nagyon durva bent az élet, hamar megszeppentünk, elfáradtunk és inkább hazajöttünk. (Jellemző, hogy végül is a címet nem írtuk fel, ahol lakunk, csak annyit tudtunk, hogy az egyes számú busz megáll itt. Már sötét volt, amikor hazafele, én meg csak néztem kifele, hogy bazdmeg itt minden bolt ugyanolyan, honnan ismerjük majd meg??) Bent még több robogó, még több ember, még több bolt van. Ráadásul flangál egy-két turista, ami miatt agresszívebb az árfolyam és az eladási kényszer. Nagyon nem szimpatikus ez, lehet, hogy szomjas vagyok, de ahogy tukmálják, úgy nem kell. Van turistáknak való hely is, ez annyiban különbözik, hogy fel lehet menni az emeletre is (kis helyeken általában alul van a bolt, felül pedig lakik a tulaj), ahol jó a kilátás. Az árak itt kb. a hazaiaknak megfelelőek és van angol nyelvű étlap is. A régi idők itt maradt látványosságai nem részei az itteniek életének. Legalábbis elsőre nem úgy tűnt. Rengeteg fiatal van, szinte csak fiatal és ők már a cocacola kultúrát szeretik. Az a pár idős, aki még itt maradt, ők árasztanak vietnami hangulatot, legalábbis ahogy én képzeltem. Nehéz ez persze, Japánban csak egy szamuráj tenne boldoggá. Balázs azon nevetett, milyen könnyű belecsúszni a Krasznahorkai-narratívába (vö. Rombolás és bánat az ég alatt).

A kicsi utcák egészen kicsik, fura de elég keveset kell letérni a nagy-hangos-büdösekről, hogy csendes legyen. Biztos a magas házak miatt, amik felfogják a zajt. Itt már egyből nagyon sok növény van és egész más a levegő. Talán rájöttek, hogy növények nélkül esély sincs a túlélésre. Budapest nem ilyen büdös, de ha ennyi növény lenne, mint itt, egész más hangulatú lehetne. A lakóházak tényleg nem olyan zártak, minden rácsos, keretes és belátható. Így élnek, a földön alszanak, fésülködnek és főznek a kis földi tűzhelyeken. Zavarba ejtő.

Közben átjöttek a kínai szomszédok egy cetlivel, hogy „we can’t play computer games online” és hogy egy vonalban vannak a szobáink, tuti mi basztuk el és hát igen, próbáltuk megszerelni, hogy itt is legyen világkapcsolat. A kínaiak egyébként nagyon viccesek, két évre jöttek és csak Kínát szeretik. A saját zenéiket hallgatják, csak maguk közül választanak párt és annyian vannak, hogy lettek saját helyeik. Kínát élik itt is, csak ott gondolom már nem fértek el.