Vergődés

újabb vietnami film, de ez inkább beszámoló, mint ajánló, mert otthon nem adják úgysem: http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2458

Boldog Karácsonyt!

Nikomakhoszi etika

Arról is lehetne vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra; neki úgyis mindene megvan, ami jó; minthogy tehát elégséges önmaga számára, semmi egyébre nincs szüksége; márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes; innen van ez a mondás: „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ámde mégiscsak különös volna, ha a boldog embernek minden egyéb jót megadnánk, csak éppen barátot nem juttatnánk neki, ami pedig a rajtunk kívül levő javak közt nyilván a legnagyobb. Ha a barátot az jellemzi, hogy inkább ő tesz jót, semhogy jótéteményt fogadjon el; s ha a jó embernek és az erénynek a jótétemény gyakorlása az ismertetőjele; s ha nagyobb erkölcsi érték az, hogy barátainkkal teszünk jót, mint hogy idegenekkel: ebből következik, hogy az erkölcsös embernek is szüksége van olyanokra, akik tőle jótéteményben részesülhessenek. S éppen ezért az is kérdés tárgya lehet, vajon inkább a jó szerencsében van- e szükségünk barátokra, vagy pedig a balszerencsében; mert hiszen nemcsak a szerencsétlen embernek van szüksége olyanokra, akikkel ő jót tehet. De furcsa volna az is, ha a boldog embert magányos életre kárhoztatnánk, hiszen senki sem választaná szívesen azt a sorsot, hogy magába vonulva, akár az összes javakat birtokolja: az ember állami közösségre hivatott lény, s természettől fogva társas életre van alkotva. Ez tehát a boldog ember lényegéhez is hozzátartozik, mert hiszen a természetszerű javak egyébként a birtokában vannak. Márpedig az csak világos, hogy sokkal többet ér barátokkal és erkölcsös emberekkel együtt tölteni az időnket, mint idegenekkel és jöttment emberekkel; tehát a boldog embernek is szüksége van barátokra.

 Ἀμφισβητεῖται δὲ καὶ περὶ τὸν εὐδαίμονα, εἰ δεήσε-

ται φίλων ἢ μή. οὐθὲν γάρ φασι δεῖν φίλων τοῖς μακα-

1169b.5

ρίοις καὶ αὐτάρκεσιν· ὑπάρχειν γὰρ αὐτοῖς τἀγαθά· αὐτάρ-

κεις οὖν ὄντας οὐδενὸς προσδεῖσθαι, τὸν δὲ φίλον, ἕτερον

αὐτὸν ὄντα, πορίζειν ἃ δι' αὑτοῦ ἀδυνατεῖ· ὅθεν “ὅταν ὁ

δαίμων εὖ διδῷ, τί δεῖ φίλων;” ἔοικε δ' ἀτόπῳ τὸ πάντ'

ἀπονέμοντας τἀγαθὰ τῷ εὐδαίμονι φίλους μὴ ἀποδιδόναι, ὃ

1169b.10

δοκεῖ τῶν ἐκτὸς ἀγαθῶν μέγιστον εἶναι. εἴ τε φίλου μᾶλλόν

ἐστι τὸ εὖ ποιεῖν ἢ πάσχειν, καὶ ἔστι τοῦ ἀγαθοῦ καὶ τῆς

ἀρετῆς τὸ εὐεργετεῖν, κάλλιον δ' εὖ ποιεῖν φίλους ὀθνείων,

τῶν εὖ πεισομένων δεήσεται ὁ σπουδαῖος. διὸ καὶ ἐπιζητεῖται

πότερον ἐν εὐτυχίαις μᾶλλον δεῖ φίλων ἢ ἐν ἀτυχίαις,

1169b.15

ὡς καὶ τοῦ ἀτυχοῦντος δεομένου τῶν εὐεργετησόντων καὶ τῶν

εὐτυχούντων οὓς εὖ ποιήσουσιν. ἄτοπον δ' ἴσως καὶ τὸ μο-

νώτην ποιεῖν τὸν μακάριον· οὐδεὶς γὰρ ἕλοιτ' ἂν καθ' αὑτὸν

τὰ πάντ' ἔχειν ἀγαθά· πολιτικὸν γὰρ ὁ ἄνθρωπος καὶ συ-

ζῆν πεφυκός. καὶ τῷ εὐδαίμονι δὴ τοῦθ' ὑπάρχει· τὰ γὰρ

1169b.20

τῇ φύσει ἀγαθὰ ἔχει, δῆλον δ' ὡς μετὰ φίλων καὶ ἐπιει-

κῶν κρεῖττον ἢ μετ' ὀθνείων καὶ τῶν τυχόντων συνημερεύειν.

δεῖ ἄρα τῷ εὐδαίμονι φίλων. 

-az efemnemer protagoreizmus se (sántít)-

Jómapot,
híradásom elsőként következő állomása egy
szívesen látogatott hely teleakusztikai környezetének idebelemutatása.
Ma, amikor a tetőn álltam,
merthogy Vietnamban vannak tetők (ám!),
és nem gondoltam arra, hogy szükségünk lenne egy jobb térképre
az életbennemaradáshoz,
rájöttem, hogy szégyenlősebb vagyok,
mint régebben,
meg még érdekes dolgokra is, amik téged most nem érdekelnek,
kedves olvasó,
és nem tudtam hovaeltenni ez információt,
a zsebem likas, a kedvem jó,
seahova se fér ez,
először sáfárkodni akartam vele,
hogy ha disztribuálom, hátha dezinformálódik,
no nem mintha most különösebb morféja lenne,
aztán eszembe jutott, hogy van egy blog,
ahova beírási jogosultságot kaptam egy gyűrűs személytől,
aki immár mintha aludna, de attól még most errekihasználtam,
az olvasásért cserébe pedig fel tudok ajánlani egy fájlt,
ami most sült a gépzsíroijótechnozeneasztaloshüvelyemben,
és a vessző után kimondott célja,
hogy bemutassa azonnyomban vietnami beülős akusztikai alaptermetét,
amelyben talán a legtöbb idót ütöttük le.
Azért kezdem ezzel a kircsmivel Vietnam akusztikai állapotának bemutatását,
mert hónapokig talányt jelentett,
hogy lehetne akusztikai terminológiával megragadni annak az okát,
hogy ezen a helyen ugyanúgy képtelenség beszélgetni,
ahogy bizonyos embereknek úgy tűnt,
Prótagorász tételeit követve is ellehetetlenül mindenfajta érdemi dialógus.
Szerintem ennél nagyobb a "baj"":"

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/vanegyklub_tb_vnhntdhhn_091222-01.mp3

Vietnami (kétszemélyes) olvasó szerzetesrend

Mostanság szerzetesként élünk, lassan rendet is alapíthatunk, de nem lesz történelme, csak két személynek szól, ennyi pont elég. Reggel jutott eszembe, amikor nyitogattam a szemeim, Balázs meg itt ült mellettem az asztalnál épp egy olyan pozícióban, mintha ezer éve kódexeket olvasna. És ez tulajdonképpen így is van. Kora reggeli imádkozás. Nem az, de lényegében. Aztán felolvastam neki egy reggeli utáni Empedoklészt (ógörögül), idézzek belőle? szeretnétek? Najó:) ... Utána fejtegettük, beszélgettünk, napközben pedig ki-ki a maga dolgát, Balázs Platónt, én a filmes cikkeket töltöttem fel, talán még az ünnepek előtt élesednek, dejó lenne, viet filmes események, abból ez egyik igazán jóleső volt, sok-sok kép is, feltölteni meg milyen nehézkes ezzel a nettel, de mindegy, megvan. Munkálkodás után elmentünk vacsorázni, ebben is szerzetesi, finomakat, de csak kétszer eszünk egy nap, aztán vissza haza, most blogolok, Balázs már olvas, de ha ezt mind leírtam, felolvasok neki egy esti viet mesét, kaptok ebből is idézetet...! Hát így telik a vietnami kétszemélyes olvasó szerzetesrend egy vasárnapja:) Boldogság.

Empedoklész: Az érzékek védelme

στεινωποὶ μὲν γὰρ παλάμαι κατὰ γυῖα κέχυνται·  

2.10

 πολλὰ δὲ δείλ' ἔμπαια, τά τ' ἀμβλύνουσι μέριμνας.

 παῦρον δ' ἐν ζωῆισι βίου μέρος ἀθρήσαντες

 ὠκύμοροι καπνοῖο δίκην ἀρθέντες ἀπέπταν

 αὐτὸ μόνον πεισθέντες, ὅτωι προσέκυρσεν ἕκαστος

 πάντοσ' ἐλαυνόμενοι, τὸ δ' ὅλον <πᾶς> εὔχεται εὑρεῖν·

2.15

 οὕτως οὔτ' ἐπιδερκτὰ τάδ' ἀνδράσιν οὔτ' ἐπακουστά

 οὔτε νόωι περιληπτά. σὺ δ' οὖν, ἐπεὶ ὧδ' ἐλιάσθης,

 πεύσεαι οὐ πλέον ἠὲ βροτείη μῆτις ὄρωρεν.

„Mert szűknyílásúak ugyan a tagokban szétszórt képességek, mégis sok nyomorúságos hatol beléjük, amely tompítja a gondolkodást. Élettartamuk alatt az élet kicsiny részére figyelnek fel, gyorsanhalók, füst módjára felemelkednek és tovaszállnak, és egyedül azt hiszik el, amibe ki-ki belebotlott mindenfelé űzetvén – ki dicsekedhetnék azzal, hogy megtalálta az egészet? Ily módon sem nem láthatóak ezek az embereknek, sem nem hallhatóak, s eszükkel sem foghatóak föl. Ám te, miután elkanyarodtál ide, majd megtudod: többre nem ér fel halandó elme.”

A Fehér Ló Templomának legendája

„A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.
Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér Ló Temploma valamikor a To Lich folyó partjára épült. A folyó napjainkban már nincs meg, eliszaposodott, mocsarassá vált, de akkoriban még bővizű volt, és a Vörös folyóba ömlött. A To Lich nagyon széles, sekély, nehezen hajózható folyó volt. Az év bizonyos időszakaiban ugyan a Vörös folyóba ömlött, más évszakokban azonban nyugati irányban, visszafelé vezette a vizet. A két folyó közti állandó vízvándorlás különösen veszélyessé tette a hajózást ezen a szakaszon. Emiatt még nagyon régen templomot építettek a folyó szellemének. Sok mítosz, legenda szól a környékbeli szellemekről, akiknek nagy hatalmuk volt a folyó mentén. Az egyik ilyen szellem, To Lich volt. To Lich a folyóparton élt családjával. Azt tartották róla, hogy egykoron erényes, ügyes ember volt. Amikor meghalt, a folyót, amely mellett élt, róla nevezték el. Később a folyópart szellemeként tisztelték. Amikor a folyó menti földeket művelés alá vonták, vagy felásták, hogy új házakat építsenek, a folyó szellemének engedélye is kellett hozzá, és illett ajándékokkal elhalmozni, imádkozni hozzá. Ha a szellem nem örült az új építménynek, arra rossz sors várt. Ráadásul a To Lich folyó mellett, vele együtt őrködött a terület felett a föld szelleme is, akit a környéken Long Do (a Sárkány Köldöke) néven neveztek. 866-tól 875-ig az a földterület, ahol ma Hanoi áll, kínai irányítás alatt állt Giao Chi néven. Kormányzója Cao Bien kínai mandarin volt. Egyszer Cao Bien nekilátott, hogy a rá bízott területen felépítse erős falakkal, tornyokkal körülvett rezidenciáit. Hallott ugyan egy helyi népmesét egy nagy fehér szakállú öregemberről, aki állítólag a térség földjeinek szelleme volt, de nem tulajdonított a viet nép legendáinak valami nagy jelentőséget. Egy szép napon azonban, amikor Cao Bien az építkezés területét éppen személyesen ellenőrizte, megpillantott egy hatalmas felhőt, mely öt pompázatos színben ragyogott fenn az égen. Aztán a földön hirtelen hidegre fordult az idő, és a fagyos szél megbetegítette Cao Bien kormányzót is. Talán lázas betegsége miatt úgy vélte, mintha egy őszszakállú öregembert látott volna egy sárkány hátán a felhők között. Az öregember magas szárú cipőt, vörös kalapot és lila talárt viselt. A levegő ekkor hirtelen megtelt mérgező gázok szagával, és a kormányzó mennyei hangokat is hallott. Cao Bien azonnal megértette, hogy a hatalmas, földre vigyázó szellem jelent meg előtte, aki szokás szerint ajándékot és imákat kér cserébe azért, hogy a megtervezett falak, tornyok, házak sikeresen felépülhessenek. Aznap éjjel, álmában újra megjelent az öregember, és azt mondta Cao Bien kormányzónak:  - Én Long Do vagyok, a Sárkány Köldöke, és látom, hogy erős falakkal, tornyokkal körülvett várat szeretnél itt építeni. Eljöttem, hogy meglátogassalak... 
Cao Bien azonban ahelyett, hogy behódolt volna a hatalmas szellemnek, úgy gondolta, erősebb varázslatokkal sikerül majd őt elkergetni onnan. Reggel azonmód megkísérelte az általa gonosz ördögnek gondolt szellemet minden eszközzel ártalmatlanná tenni, sőt, irányítása alá vonni. Ennek érdekében a szellem temploma alá bronz és vas amuletteket ásatott el, mivel azt hitte, hogy ezek a talizmánok, amulettek a szellemnél erősebb varázserővel bírnak. Alighogy elásatta a varázslatos erejűnek gondolt tárgyakat, hatalmas vihar támadt a környéken. De akkora, hogy toronymagasra korbácsolta fel a környező víz hullámait, és ledöntötte a legnagyobb fákat is. A vihart kísérő villámok belecsaptak a szellem templomába, és elolvasztották a kormányzó amulettjeit. Cao Bien nagyon megrémült a természetfeletti jelenségtől, és riadtan visszamenekült hazájába, Kínába. Később Giao Chi tartományban maradt beosztottai ajándékokkal és imákkal nagy nehezen kiengesztelték a haragos szellemet. Amikor Vietnam függetlenné vált Kínától a XI. Sz.-ban, Ly Cong Uan (aki Ly Thai To király néven uralkodott) elhagyta egykori fővárosát, Hoa Lu-t, hogy a mai Hanoi területén lévő városba, Thang Long-ba települjön át. Úgy másfél év múlva ő is nekilátott erős, magas falakkal körülvett várat, citadellát építeni. Azonban a föld még a hatalmas vihar és a folyó hullámai, áradásai miatt ingoványos, mocsaras volt, és a felépített falak rendre összeomlottak. A király ismerte a régi legendát a területet őrző szellemekről, és rendbe hozatta Long Do és To Lich félig elpusztult oltárait. Az újjáépített templomban ajándékokkal halmozta el a szellemeket, és imákat mondott nekik. Álmában aztán neki is megjelent az ősz öregember, meghajolt és így szólt:  - Hosszú életű király, úgy döntöttem, hogy ez a birodalom olyan sokáig fog fennállni, mint a legendás Thi Son hegység. Másnap reggel, mialatt a király buzgón imádkozott, a környéket elvakította egy hófehér paripa fénye, amely a templom felől nyugati irányba száguldott el, s nyomában jól láthatóan megmaradtak patájának nyomai. Ahogy a hófehér paripa vágtája során körberajzolt egy nagyobb földterületet, visszatért a templomba, és úgy, ahogy jött, el is tűnt. A király nyomban rájött, hogy a jelenés nem lehetett más, mint To Lich, a folyó szelleme. A hófehér paripa nyomait követve kirajzolódtak előtte a megépítendő vár körvonalai. A király döntése alapján a citadella végleges helye valóban a ló által körülírt terület lett. Ly Thai To a hófehér paripát jelölte meg Thang Long (a mai Hanoi) védőszellemévé, aki ezután majd gondját viseli országának, és az általa megtervezett citadellának is. A történelem során a város utcáin három alkalommal is tűzvész söpört végig, elpusztítva szinte minden épületet, de a To Lich folyó partján épült templom mindannyiszor érintetlen maradt.”

forrás: Dr. Gion Gábor
VIETNAMI MESÉK, LEGENDÁK
Kéziratként a fordítótól, 2000 március
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ki-ta-r(i(r))tá(r)s

Egyszer csak Sebi azt mondta, hogy „Szeretnék egy összefüggéstelen szólistát kapni tőled, melynek elemei a mindennapi tevékenységeitekkel kapcsolatos tényszerű szabad asszociációk.”, én meg egyrészt arra gondoltam, hogy

Ne kényszerítsen összefüggéstelenségre!,

másrészt meg arra, hogy ha mégis, akkor talán mindenkire megérdemli (a szónak mind a két finom jelentésárnyalatát figyelembe véve), hogy elolvassa, aki rendszeresen azzal zaklatja fel magát, hogy idetéved.

Szóval, akkor vegyen számításba!
Mert Mr. Enkhtuvshing Altuntsol rajtam keresztül csiklandozza Miss Veranika Marchenkót, akinek aztán benéz a barátja, Ben,
úgyhogy lenyugóóószanak és elmennek a downtownba baromkodni.
Én inkább lemegyek Jerzy Kaczmarekhez,
és viszek neki frissen szerzett Millert,
az erkélyen megkérdezi,
hogy miért nem tudunk mi soha komolyan beszélgetni.
Bebizonyítom neki, hogy mindig is komolyan beszélgettünk.
talpigtökély Francesca visszahozza a Heidegger-könyvet, amit kölcsönadtam neki,

Cesare pedig a dévédét,
amiről az Extra Life new yorki avantgarde reneszánsz progrock együttes
Secular Works című, (tőlem, de bizton mástól is) díjat nyert albumát emeli ki.

Csekkelem Mirit. Film, leül, feláll, cigi, simi, korszellem.

Szeretek itthon.

Az óráim 8-tól délig,
Tania és Katia elmesélik,
Vlagyivosztok milyen jó hely, és 6000 kilométerre van innen.
Szememben mindkét állítás ugyanolyan arany csöppigazság.
Századszorra is megkérdezem Cômtól,
hogy mikor lesz net, amivel netezni,
diák, amivel buszbérlet,
library card, amivel library.
maybe... jó, ne fejezd be, értem!

Egyáltalán nem neveztem volna semminek.
életnek meg főképp nem.
Egészen valamikor múltkorig.
Talán csak egy perce történt.
De inkább tegnap.
Végülis onnan indult,
hogy érthetően fejezzem ki magam,
hogy tényleg összeköltöztünk Mirivel.
Jelentem, holnap lesz sokideje, hogy együtt élünk.
nem osztozunk a szobán, és nem is megosztjuk,
hanem belakjuk.

A harmadik ágyon (minthogy háromágyas)
hivatalosan egy magyar srác lakik,
aki eddig egyszer aludt itt.
túl jók a kapcsolatai ahhoz,
hogy itt aludjon, amikor nem épp a koliba élemedik be,
és nincs kedve hazamenni.
szóval, lassan otthon lett a szoba,
és lassan barát lett a környezet,
úgyhogy most már élet az ilyen.
Először alig éreztem kedvet a szociálkodáshoz.
Aztán találtunk három ropiszimpatikus magyar csávót,
aztán megjöttek a lengyelek, eszméletlen jó banda
(hogy tetszik ez a trógernyelv?),
majd a mongolokat is megkedveltük,
a lányok ilyen jókislányok,
akik mindig megírják a leckét,
és előre lendítik az óra menetét,
a férfiak meg bolondos-erőszakos naplopók.
Egyedül az oroszokat nem tudtam hovarakni,
amíg az egyik roppant tehetséges lány
meg nem adta az ímélcímét.
most már ők is rendben vannak.
Még a kínaiak is aranyosak,
de ők sajnos állandóan vietnamiul próbálnak beszélni,
főleg, hogy tudják, mi is azt tanulunk.
no jó, de azért be-szél-ni? wahh!
mi ez, bazdmeg, élőnyelvszak?
Egyébként angolt tanítunk egy nyelviskolában
meg egy magyar házaspárnak magánban.
egész jó kis pénzünk van,
még a végén lesz mit a tejbe aprítani.

Szerintem júniusig kapnánk az itteni ösztöndíjat
meg a szállást, hogyha nem jelentenénk be százszor,
hogy elmegyünk.
no, jó, ösztöndíjat kapni meg szállást,
az úgy tűnik, hogy nem ugyanaz,
de itt igen.
ösztöndíjat úgy kapsz,
hogy sokszor bemész, és ottalszol.
szállást is.

Aztán Anikó felhív, hogy megbetegedtek,
Elena Rapowecz átjön, hogy mikor kezdődik az atlétika a sportnapon,
és hogy van-e még olyan undorító chips,
amit a köcsög kínai boltos sózott ránk,
mert ki nem állhatja, hogy van egy raklap dongunk,
és nem vesszük meg a szuper kínai termékeket,
majd Anja Tsviliova meséli el, hogy az anyukája orosz,
az apukája vietnami,
utána felmenekülvén a szobába belenézek a Maywaldba,
(imádom a nyelvét:
"A νοῦς és πλοῦς összetettei azonban a többes seml. nom.- és acc.-ban csak összevonatlanul használtatnak; tehát: εὒνοα, εὒπλοα.")
rendelek pizzát, majd megkérjük Lê My͂ Attilát,
hogy tanítson meg helikopterezni,
mert akarunk bérelni egyet.
Holnapután azért nem mentünk el a magyarhonban végzett
vietnamiak focicsapatába játszani,
mert kint volt a picsában a hely, és nem láttuk át a térképen,
hogy kéne odabuszozni, az utak meg kátyúsak, híres magyar akripszóval.
Meg mert berúgtam és elaludtam...
aztán elhívjuk Nguyên Bélát kávézni,
utána hiányzik anyu,
aztán meg Miri túraterveket esz-kábál,
ha nem -közöl,
miközben sok sikert kívánok a túl- és televilágiasodáshoz.

No, igen, élet a huyền!

bécsi események

ez nem tartozik a témához, csak tökjó:)
http://renedesor.wordpress.com/
(elég hosszú oldal, érdemes rákeresni a Diána Keller szókapcsolatra;)


és akkor magyarul is:
http://artportal.hu/aktualis/hirek/somosi_rita_essl_art_award_cee_09

mozgókép

egybegyúrva
(köszi, Zsombor!:)

Mese-mese meskete

Azt még el akartam mesélni, hogy Balázs fiatalodott 5 évet. Egy hajnyírás közben esett a dolog, csak úgy csattogtak az ollók, a vietnami fodrász-sereg meg egyre csak nevetett, milyen szép hajszín, pedig az övé se volt fekete már, ettől kicsit buzis lett ugyan, de Ollókezű Edward is megirigyelné a technikáját. Aztán jött a szakállnyisza, menetközben pengecsere, az asszisztens meg bőszen fotózott, nade én is!

A másik már azután volt, hogy béreltünk motrot, vagy motort? motobáj(k)!!! – mondják a helyiek, vagyis már nem, mert nem lábon járunk, hanem két keréken, ahogy itt ez normális. A Honda a központból került, amolyan bérlőhely kedves emberekkel, oda pedig Jerzy motorján jutottam el, aki négyszer olyan gyorsan megy, mint az átlag emberfia, meg is kapaszkodtam, majd beérünk, tea, sör, szokásos, a piacon egy kiskutya rács mögött, meg egy halom nyuszi, próbálom a kicsi orrát simogatni, de Jerzy rámszól: if you don’t eat, don’t touch és kajánul nevet – bele a kicsi vegás lelkivilágomba, Balázs meg a minap reggel Biblia-idézettel köszöntött, miszerint hús helyett jobb a zöldség, miért jön elő ez mindenfelől, gyanús ez, tán van benne valami, vagy pont annyi, mint a húsevésbe, nade vissza központba! két lengyel, egy Miri, meg három motor Jerzy, you know, this is my second time driving motorbike, and first in the centre. I’m not sure I can go home with this...vagyis nyif-nyaf, csak angolul. Dehát már nincs választásod. Vitézeeek, lóóóra!!! – és egy óra múlva a Guesthouse udvarán remegő kézzel és lábbal, életben és boldogan.

Aztán másod-harmad nap a belvárosban szuszakolódtunk lépésről-lépésre, vagyis lelkesen gurulgatva, nyomakodva, hát látom, hogy nyuszivásár van az Irodalom Temploma mellett. Hopsza, lóról le, parking, nyuszisimi. A kezem alatt összedugták a fejüket, olyan volt mint három test, egy fej és sok-sok szem. Már vagy egy fél órája, még mindig ottan, nyuszik egyre jobban összenőve, egyszer csak jön egy lányzó és hevesen elkezd válogatni. Miri, szerinted ezek evési nyulak? –pedig nem kérdés, Vietnam. és akkor jön a legviccesebb, amit itt eddig, van ám videjó is, ti is láthassátok, a nyulambulamot nejlonzacsiba zárta és masnit kötött rája. Ez történik a boltban a csipszivel, kekszivel, ásványvizesüveggel, nade a nyuszi? Bizony a nyuszi is.

Este meg a hely, ahol gitárok vannak a falon és az játszhat rajta, aki leakasztja, volt minden jó, viet-kedvre, magyar népdal, meg Balázs blues. A lengyeleknek elszavaltam az összes lengyel filmet, amit ismerek, érdemes volt filmszakra járni, csudijó, annak a titanicos filmnek viszont nem jutott eszembe a címe, amire Iniék véletlenül kétszer annyi jegyet vettek, de még így is kiderült, hogy melyik, mondta is Cezare a lengyel címét, de ez nem sokat segített. De aztán csere-bere, mondjanak ők is magyar filmet! De nem ment...egy sem. Aztán egy mégis (Kontroll), de akkor én már aludtam, tán igaz se.

Tradicionális kínai orvoslás. Vannak mindenfélék otthon is, de amit itt tapasztaltam, az új. Egy olyan emberhez mentünk, aki kórházban dolgozik, de este a háza alsó részében rendel. A páciensek ott ülnek sorban, aki következik, az átül az íróasztalhoz, mindenki hallja, mi van a másikkal, aki éppen soron, aztán mi, a doki nem tud angolul, a nagyobbik fia fordít, a kisebbik közben próbálja lehalászni a szemüvegem, egy töpörödött kutya pedig a nadrágom. Ó, azt elfelejtettem, hogy van egy mogorva ember is, aki dohányzik a rendelőben, na ő az, aki szedi a pénzt. Meg néha feltűnnek nénik, de ők a háttérben dolgoznak, gondolom a gyógyteákat ők főzik le. A diagnózis annyi, hogy megvizsgálja a pulzusom, jó hosszan, tiszta arca van, sorolja mi a bajom, nézek, bólogatok. Elővesz egy papírt és felírja rá a tea összetevőit, holnap jöjjünk vissza, evés után, hűtő, melegen, ügyesen. Hát most iszom.

Elálmosodtam, úgyhogy azt már nem mesélem el, hogy voltunk ruhát varratni, meg ez úgyis titok, majd meglátjátok a megfelelő pillanatban. Igazából nincs is kész, a tanárnénit kértük, segítsen és ő segített is, tuti hely, tuti ár. Bár elég nagy volt a nyomás, az én választásom szerinte öreges és vidékies, de amikor leakasztott egy „divatosat” (=lagzinéni), akkor inkább úgy döntöttem, hogy jó lesz az öreges. Mit akartok? 25 év, az negyed száz. A varrodával szemben pedig van egy pékség igazi kenyérrel, a hűtőben meg vaj és friss tej(!), hoppá, gyorsan beültünk és csak ettünk-ittünk bőszen, fene se gondolta volna, hogy így lázba tud hozni a kenyér-vaj-tej alapkaja.

Anyukám meg szólt, hogy gyújtsak gyertyát, mert kezdődik a karácsonyvárás. Fura lesz, majd énekelek nektek és felteszem. Najó, nem:)

és újabb fotók:)

http://picasaweb.google.com/vietlandon

újabb cikkek, juhúúú:)

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2379&cat=1

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2380&cat=1

Őszbe-télbe hajlik

ma az történt, hogy hideg lett. mindenféle előjel és előzetes bejelentés nélkül. ráadásul már nem is hittem, hogy ilyen lehet itt. november 15-én a szokásos ujjatlan póló, november 16-án pedig kénytelen ki-ki előrángatni a kinek-kinek milyen a, de meleg ruháját. ez megér két sort, legyek én az arany közép (bár gyanítom már nem felelek meg a magyar átlagnak, mert kissé átalakul a viszonyrendszerem, de legyen, vagyis legyek). rajtam pulcsi és sál. a sál csak azért mert Balázstól kaptam és hűdeszép, Elena meg is kérdezte bizakodva, hogy ugye itt vettem, mert akkor hátha ő is. az orosz lány félhosszú nadrágban és szandiban jött órára, na ezen azért én is néztem egyet. a mongolok pólóban, semmi extra, ki mer tippelni hány fok van náluk a leghidegebb mongol napjukon az évben? a vietnamiak meg, ez a legfontosabb, ugye? nagykabát, sapka, sál, kesztyű. Sajnos nem tudom hány fok van, majd megnézem a neten, ha erre jár, vagy én arra. de tényleg hideg lett, kiosztották a paplanokat, Balázs itt szunnyad mellettem, alig látszik ki belőle. úgy tűnik a jeges kávék, jeges gyümölcslevek és jeges sörök ideje is lejárt. mi meg pont félidőnél járunk. még egyszer ennyit fogunk itt aludni, mint eddig. egyre-nagyra otthonos. és egyre többen jönnek a szobánkba, csak úgy, de aztán itt-itt ragadnak, hogy hát itt sokkal jobb, majd tovább állnak, mert nem buli szoba. Laura is sokszor átjön olvasni. a sünök mellé pedig került egy alvócica. mondanám, hogy jófej, de fene se tudja, még nem derült ki, folyton alszik.

az is ma történt, hogy először motoroztam, vagyis először nem motorozódtam, hanem én motoroztam. az egyik lengyel lett a tanár, először Balázst próbálta, de az valahogy nem volt jó, én nem voltam ott, nem tudom mi történt, aztán másnap, vagyis ma, megkértem én is, hogy akkor vegyük már át, hogy mi is ez, elméleti és gyakorlati oktatás is szükséges. arra hamar rájöttem, hogy pl. nem tudom, hogy van a váltó angolul, de azt felfogtam, hogy mikor mire érdemes váltani és hogy melyik a fék, melyik a gáz, és hogy a fél lábam legyen lenn a földön, amikor indulok. aztán kiskör az udvaron, kiskör Balázsostul az udvaron (milyen más így, főleg, ha hátul kapaszkodik, ha engem ölel át, az sokkal jobb, akkor csak egy test van), aztán nagykör a sportpálya körül. végülis forgalomba még nem mentem, de teljesen biztonságos érzés vezetni. Baviba motorral kéne menni, kb. hatvan km, az vajon mennyi idő alatt? és egy tank benzin meddig elég?

közben felvettek a filmtekercshez írni, vagyis beválogattak a temérdek jelentkező közül abba a kilencbe, akikkel elkezdenek betanítós mentor rendszerben dolgozni, három hónap próbaidőtartam a kitűzött menet, mostantól. gyorsan írtam egy emailt, hogy a mostantólt lehetne-e februártólra változtatni? remélem igen. közben két újabb cikk a prae-n, a rovatvezető megdicsért értük, hogy na ez az, ilyet még. én meg sok mások kritikáját olvasok és egyre inkább érzem, hogy mi ez. bollywood filmklub is lesz, az tutira februártól, a filmeket meg elkezdem kitalálni, tök lelkesít a téma. és hogyha már filmes hírek egyre, Laura elmondta, hogy a lengyelek elmondták, hogy találtak nagyon jó DVD-ket. már másnap arra tévedtem, haha, és kis nézelődés, kutakodás után egyszercsak ott lapult a táskámban egy Kuroszawa összes, amit egy Lars Von Trier összes, egy Oliver Stone összes - és egy nem mondhatom meg milyen összes, mert ajándék – követett. Az Ingmar, Godard, Hitchcock, Tarkovszkij és Kieslowski kollekciót – egyelőre – a polcon hagytam.

és ma történt még az is, ami nem elhanyagolandó/elhallgatandó, hogy Vietnamban betiltották a facebookot. egyszerűen nem jön be és kész. viszlát facebook! ja, hogy miért? túl sok nem kívánt tartalom jelent meg rajta. a vietnami fiatalok a facebookon élték a fél életüket, szóval most nagy szomorúság van. meg azoknak is, akik oda töltötték fel a fényképeiket az otthonmaradtak számára és találtak kontaktokat egymásfele idegenben. tehát még egyszer: viszlát! viszlát facebook!

- ku-rtí-tan-i a khiónt, nem azért jött, nem arról mesél -

hanemálomszekvenszer

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/alomszekvenszed_blogbe.mp3

egyből 1

a mese az kell

mesélem Mirinek,

hogy Andrást nem a zenetudományban, hanem az a másik, a zenészek között mindenki ismeri, gondolok itt a telefonszámcsere-rituáléra

vagyis miegymás [is] – én meg csak a tudom, kikicsoda,

fordítva már „csakk” vaginazamatemlékfoszlány vagyok max egy régi dzsemről.

[Szin csáa, X], DéBé vagyok, szólíthatsz TéPének, az agyad hülye helyein remélek rejleni!

(majd, ha már elfelejtettél, akkor, igen, segítek, nem emlékszel, amikor, így van, jó[csa])

másrészt visszaPesten vagyok.

koncert. hivatalosan The Silver Mt. Zion és After Crying keverék,

utóbbi itt épphogyinkábbnemisfontos, amúgy mindkettőnél izgalmasabb.

2 hangszer + X

egy dob bohreni lassúsággal bekezd,

előtte mégegyiszunk – családommal.

előzőeste talánkoncert is volt, de biztoskoncert előtt is átmegyek,

nézzük mi van! Gödöllő van.

ez aztán az utterly preposterous.

(A: vagyis persze 2007 és 2010 performatív ellent nem mondása 2009-ben.

B: Agyad ban. Nem: idő ban!)

aztán vörözsbor van. meg Betti kis barátnője, aki átszolgáltatja a maradékot.

a dobos [ignácádámra] hasonlít és ásít. netörölj! mert vörösporos a szakálla.

mindennap egy koncert, érzem, és csak a legfontosabbakra megyek el.

2. nem derül ki, hányan vannak, először úgy tűnik, rajta kívül csak egy gitáros veri a taktot a kivetítő szerint egyre öregedő járgányán, pure tapping a pöttyökön

- guitarrig 118.4ba-val széjjeleffektezve.

3. közben fel-felsejlik még egy ember alakja a háttérben, néha úgy érzem, a színfalak mögülről (mondjuk az egyébként funkciótlannak tűnő, bevállalt laptopról) be-beszól.

vagy csak átvitte a színpadra az értelmét, én meg fel-felfogom. konpercepció.

vagy is ő meg nem is vagya.

1. végére az együttes egy darab mold, pudling.

0. felmerül a gyanú, hogy nem is léteznek.

hányan vannak az együttesben és hány útról szól Parmenidész istennője?

>ne mondd azt, hogy Pherrephatta< <1>

másrészt meg ma megpróbáltam kezelésbe vétetni egy bibliai tematikájú térképeket kalibráló programot. a kísérlet sikertelen volt. a notebook szaggatottan fellázadt.

a teljes leállás percei alatt még épp volt alkalmam szemügyre venni a képernyőre azért rákerült default map nagyított változatát.

pont annyira volt magnifico, hogy nem volt támpontom,

és akárhogy is próbáltam kiigazodni a metrális jelölők között,

akribósz kilométerigényem csak nem tudott meghalni.

aki ott marad a koncert után,

talán valami csurran-cseppen.

másrészt meg inkább internetkávézóra hasonlított.

az együttes tagjai

(practice hárman, hogy látszólag elkedvetlenítsem a „2.1.0.”-elmélészeket)

helikoptervezető- és olajfúrótoronyépítészmérnökszimulátorral játszottak,

amiről a kávétlan teremben mindenki tudta, hogy mentálhigiénésen iszonyú súlyos foglalatosság, egyedül drága kisöcsém (formárlisan: Móka) nem akart tudomást venni róla, és mindenkit arról ágált kérdezgetni, hogy akkor most az olajfúrótorony teteje és a helik-koptór („tvisztelés közben szeletelő masina”) minimális repülvényi magassága az akkor végülis „hányméter”, merthogy ő – vallotta be – nem tud kiigazodni azon a sok, vágatokkal teli horizontális és vertikális vonalacskán, amely a képernyő tetején és jobb oldalán található, és annyira erőszakosan sikerült kérdését körbelovagoltatnia a termen, hogy a végén már én sem értettem, hogy akkor most az ott 50 méter vagy 5000, a vita végére pedig már a veterán játékosok is belezavarodtak, úgyhogy a terem átváltozott egy „menjünk el sörözni!”-masszává, ahol mindenki vese- (a)vagy renialakú lett.

A: ?„?Confusion is not a kidney stone in my brain,

but we were miscommunicating. Do you feel the same ?”?

B: Musimusi. Misz. Grrrrrr...

Sok hely szóba került. Egymás után kerültek szóba különböző helyek. Először egy hely került szóba, aztán még egy. Utána egy másik. Rendszerint tele voltak, de más próbálna is felmerült. Olykor-olykor. Olykor az árak, hogy csak egyet említsek, olykor a mosdók állapota, hogy mégse. (Mikor már énsemKínában éltünk, és lassan vége volt a reménynek, h)Hirtelen valakinek ötlete támadt. Jó ötlet volt. Konkrét formát öltött, az elmondhatósággal határosan. Eszközkészletében megragadható, közösségiségében közkedvelt, ellentmondást is tűrő, hajthatatlanul memokratikus. És mi éppen erre vágytunk! A vágy és a mi és az ötlet és az ötletgazda személye! Meg a tulaj, aki ismeri. Ahol mindig van hely! Neki mindig. Legalábbis. Ha nincs, akkor szorítanak. Mi meg majd legyünk vele! Mi meg majd vele leszünk. Ti meg majd legyetek velem! Az emlékek kitörlése hosszú és fájdalommentes folyamat. Nem igényel koncentrációt, nincs szüksége fárasztó meditációval eltöltött üres órákra. Egy tányér bableves meg egy karéj sopronisör éveken át megteszi. Hümm. De akkor tényleg legyetek velem! És ne felejtsétek a táskátokat az öletekben tartani! Ott szarkák vannak. Szarházi népség!

„Vélemény?” – mogorvít oda felém.

„Ez elég biztosnak hangzik.” – válaszolok egészségtelenül egészséges hangon.

„Na, ez a baj veletek [értsd: , βροτοὶ = Halandók!], csak az tetszik, ami biztos, mi?” – néz rám életében először. „Csak a tutira mentek, igaz?”

„Nem hagytad, hogy befejezzem.” – szólok rá pimaszul. „Ez elég biztosnak hangzik, úgyhogy én nem megyek.”

Felveszem hétplusszegypróbás hátizsákom és kezet fogok vele.

Mosolyog.

Azzal a kérdéssel kelek, hogy miért kellett „„nagyot” mondani” ehhez a mosolyhoz?

Mi ez a „nagyotmondás”, és miért van rá szükségem?

Köszönöm kérdésem, és köszönöm, hogy megoszthattam Önnel/Veled.

megint újabb képek

megint újabb helyen:


http://picasaweb.google.com/vietexhibitor

Vagyunk (is és nem is vagyunk)

Mert hogy csak az események? Végülis azok vannak, a többi csak félsorok közé írva, értse, aki akarja. A kezdeti extázis, ami vagy két hónapig tartott, nálam egy gyors „elég”-be torkolt, amikor elég lett a körülöttem lévő dolgokból, ezért szabadságot vettem a „fedezzük fel Vietnamot” akcióban és maradtam szépen a szobánkban, kettesben, s mire újra kimerészkedtem, boldog hétköznapok-szellő enyhítette az amúgy változatlan nyári meleget. (Arisztotelész és Jonas Hellborg & Shawn Lane indiai zenélése)

Hogy mik vannak mostanság? Szülinapozás, a huszonötödik! Magyarokkal ünnepeltem: mindenki aki éppen jelen volt Hanoiban el lett hívva egy indiai étterembe. Hűha, na ez pont olyan, mint otthon. Köretnek senki nem kért rizst, csak csapati-féléket:) Volt zöldséges szamósza, currys lencse padlizsánnal, legalábbis az én asztalfelemen, a többiekére került hús is, de szerencsére nem vietnami módra. (A vietnamiak ugyanis az egész állatot megeszik. Ha csirkét eszel, akkor nem filéhusival találkozol, hanem lábacskával, csontokkal, fejekkel szemestül stb. Eddig két tipp van miért: 1. mert így több 2. a vietnami csirke soványkább, kell bele háj is, cupák is, hogy ne legyen száraz.)

Egy mongol sráctól kaptam ajándékot, elég nehéz leírni: egy fából készült happybirthdayes malmocska hellokitty-s díszítéssel, a malomlapátokon pedig gitározó macik forognak körbe. Balázstól pedig vietnami sakkot: a bábuk kőből (a paraszt rizsművelő szakállas viet bácsi:), a doboz fából kagylóintarziával. Már játszottunk, de nem én nyertem, az nem járt mellé.

Közben elkezdtünk angolt tanítani. Ez is furán hangozhat: nem, nem azért mert annyira brilliáns az angoltudásom. Egyszerűen azért, mert az én hangkészletem közelebb áll az angolhoz, mint a vieteké és ők szépen felmérték, hogy ha tényleg akarnak kommunikálni ezen a nyelven, akkor kénytelenek valamit tenni. Az angoltanár angolját is csak erőlködve értem meg, és nem nyelvi hiányosságról van szó, ez biztos. Úgyhogy vasárnap elmentem egy kisiskolába és két órán keresztül együtt üvöltöttem a pici vietekkel a tankönyvük aktuális fejezetét (4 csoport/fél óra). Kicsit berekedtem, de azt éreztem: végre valami hasznos:) Aranyosak nagyon, és még nem olyan egyformák mint itt az egyetemisták, kicsi rosszcsont és szelíd karakterek, akárcsak anyukám ovijában.

Volt egy hétvégi kirándulás Ninh Binhben, a szállótól bringával indultunk neki, Balázs nem jött, úgyhogy Laurával, sötétedésig a gyönyörű viet tájban, szabadság, meg hegyek, boldog vízibivalyok, egy kedves pagoda és rengeteg harácsoló néni, a minden mindegy csak adjunk pénzt jegyében. Kettős az egész, a nagy fellélegzés mellett kurva nagy fáradtság, bele ebbe a nagy hajkurászásba, macerálásba. Hétfőn pedig mentünk tovább: iskola szervezte túra a Ha Long Bay-re, igazi tengerpart, igazi fürdés, hajókázás, kettesben a hatalmas szállodai szobában és rengeteg finom tengeri étel. Viszonyításnak pedig: a suli ezt a két napot 600 000 dongból szervezte meg, az Illatos Pagoda utazási iroda által szervezett útja kicsit kevesebb, mint 400 000 dong volt, pedig az csak egy napos és sokkal közelebb, csak egyszeri kaja, stb. Ilyen ez az ország, kell a helyismeret, kell, hogy legyen, aki itt van, aki segít. Ha magunk vágunk neki és mindent sikerül elintézni, akkor a kettő közötti áron jövünk ki. Eddig ez a tapasztalat. Még szeretnék menni, a Fansipan már kétséges, kezd hideg lenni és a hegyekben ez számít. Meg nem is tudom igazán hogyan, kivel. Kovival szeretek túrázni, Vele nagyon szép, Vele nem csak menetelés, hanem tanítás. Vagy otthon, a jó kis kék jelzésen. Ez még kiaknázatlan része Vietnamnak. (Persze el is határoztam, hogy otthon többet megyek, magam is, meg a Vándorlással is, most lehet ajándékutalványt venni, najó, ez nem éri:).

A filmes események meg egymást érik, már két cikk anyaga a fejemben, a harmadik hétvégén, csak nehezen kerül betűformába. Ez a blogolás is kicsit. De most volt internet az erkélyen, úgyhogy válaszolgattam levelekre. Még van három hónap, addigra kisimul, elfelejt, akinek ami. Aztán előkerült még két blog, amiket utólagos engedelmek nélkül szintén kitettem oldalra. Otthon nem volt szokásom, de most hiányzik a kinek-kinek milyen emberi rezdülése, s hogy végülis úgy jöttem el, hogy az összes személyes levlista  megszakadt, marad ami marad, én:) Meg a lengyelek, mongolok, oroszok és egy csomó viet:) Balázsnál meg néha már nem is tudom meddig tartok, s meddig tart, honnan kezdődik ő(kelme).

Cikk a PRAE.HU-n!

en irtam, olvassatok!:)

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2316&cat=1

Útitervek

Szombat-vasárnap:
http://en.wikipedia.org/wiki/Ninh_Binh_Province


Hétfő-kedd:
http://en.wikipedia.org/wiki/Halong_Bay


Ha elvesznénk, errefele keressetek:)


Pénteken pedig filmes esemény! Közben meg alakul az angoltanítási lehetőség, a vidéki önkénteskedés, sőt! internet a szobába, de azért nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni: Vietnamban vagyunk, ahol ez a két leggyakoribb válasz: "maybe next week", "impossible" :).

Események

Három kulturális eseményt harangoztam be, ami a mi részvételünkkel történt meg itt, Hanoiban, és most úgy érzem ezekről tényleg írni kell, mégse megy, pedig hangsúlyos események: az első nekem oly szívközeli, a boldog hétköznapok alapja, de az nem vietnami, és hogy most mégis az van, hát nem tudom, pedig mindent kipróbálok, megnézek, még a sós limonádét is(!), de azt mondjuk többet nem fogom:), a minap pedig a Csendes amerikai című filmmel szórakoztattam magam, és már jókat nevetgéltem a viet dolgokon, hogy mi mihez képest milyen, hogy mi az a csodás távolkelet, amiből mégcsodásabbat lehet varázsolni a vásznon, s hogy tulajdonképpen én is ezt csinálom a fotókkal, mindent szépre fotózok, sokkal szebbre, még a nyomort is, s hogy hiányzik a blogból a határtalan boldogság? gondolkoztam ezen, nincs baj a boldogsággal, a dolog lényege valahol itt van, hogy legalább szavakkal akarom mondani, hogy milyen itt az élet, hogy milyen nekik az élet, s mi ennek a sűrűjében vagyunk, vagyis a nyomorban. Nem kérdés, hogy az egyik legnagyobb dolog az életemben, hogy itt lehetek, de attól ez mégiscsak ilyen és nem olyan. A hétvégén voltunk vendégségben egy nagyon kedves családnál, mondanám, hogy magyarok, de ez nem teljesen igaz. Ők a villanegyedben laknak, ahol vannak sétáló utcák is! és ahol van egy kis falatnyi csend, és az egész egy kicsit olyan, mintha átmentünk volna Budára sétálni egyet. Aztán haza az őrült városon keresztül. Utazni meg kicsit nehézkes, meg amúgy is, már itt lenni, maga ez: elutazva lenni, plusz minden nap suli, mi tényleg itt _élünk_. Szóval tervezem én a Bakony-túránk, de otthon könnyebben megy:) 

De most nagyon elkanyarodtam a kulturális dolgoktól, úgyhogy vissza: az első egy mexikói filmhét, nagyon ügyes filmválogatással. A második az a bizonyos Long Bien Fesztivál, amiről már vannak képek, most pedig egy írás is, nem tőlem, itt:

http://hanoigrapevine.com/2009/10/lang_enthe-long-gone-bien-festivallang_enlang_vivinh-biệt-ki-ức-cầu-long-bienlang_vi/

A harmadik pedig annyira nagy dolog, hogy tulajdonképpen most először volt ilyen (és ilyesmi is) Vietnamban, de erről Balázs fog írni, az ő területe, én csak a címét árulom el: Hanoi New Music Meeting.

újabb adag fénykép

http://picasaweb.google.com/almombansarkannyal

-le-ku-ta-tu-ás-

Munkálkodni látom a természet éhes száját. Mindenütt, mind(en)ig (elér). Hogy diplomatikusan szóljak, nem említem a patkányt, aki hosszú semfényes éjjelek megfeszítettségével zabálta bele magát a szotyolászsákba, sem magamat, ahogy múltkor rávetettem magam egy – érdeklődés hiányában - azóta is azonosítatlanul maradt lény májára, és nem(!) szólok külön a taxisról, aki az egyenes helyett – ki-abálásunk ellenére is - jobban kedveli a balra-jobbra-jobbra-balra tájolódást, a természeT éhes Száját mondom csak, ahogy csócsálja-rágcsálja magát, erősebb részeibe ültetve a vágyat, hogy falják fel gyengébb részeit. Mi ez, (ha nem) fejlődés?

„az éjszakák a leghorpadtabbak

jobb tehát nem átalud

nini, mennyi hely van!

nono, megint nem a testről szól a fal

destruálva-meghaladva fizikai párnák közt

gratulálok”

Aztán már minden azon fordul meg, ki mint emészt, úgy folyik-e ki belőle az aranygaluska, hiába Kassák-parafrázis. Itt vannak például a chamok, akik több mint ezer éve másztak el a „ma”i India területéről keletre, a legtöbben a #ma#i Kambodzsáig jutottak, de néhánytízezren itt laknak Vietnamban. Ők még a heat of the Jahrthousend környékén is valami szanszkritból származtatható nyelvet ĐisĐ beszéltek. Szembeszomszédunk Laura-dzsí felsőbb körökből utasítást kapott, hogy tegyen át magyarra egy francia nyelvű cikket, ami egy lingam”állítás”ról szól. Egyrészt már biztos az is aranygaluska, hogy a chamok használva őriztek meg valamit szanszkritvilágból (maga a szöveg nagyon furcsa, minden sorban van egy szanszkrit szemmel nézve kiugróan vicces fonetikai lehetetlenség, kábé olyasmik, mint amiket nálunk egy rapSchlagerekből angolozódott személy/arc ír le „magyar” betűkkel), de az még inkább, hogy egy-két lelkes francia fogja magát mint bátorságból részesülőt és aztán igen szisztematikusan megpróbál feleletet adni az ilyenkor szokásos klasszikus kérdésekre: mikor?, hogyan?, miért?, satöbbi-e?

mire gondolsz?

jó, persze, 4 éve ez-meg-ez

igen, ezt a szót ismerem

most éppen itt-és-itt ami mellesleg ott-és-ott

azt nem tudom

másnak reményében pedig ezt-és-ezt

az jó ötlet

és akkor majd tényleg lesz más-és-más

reméljük

reggelente jólesik a délben az este hét felé a

--

biztos, hogy nálatok máshogy

ühümm

minálunk körbemegy nálatok máshogy

igen, máshogy

erre meg így-és-így gyere el ide-és-ide

jó

lesz ott sok ez-meg-az

jól hangzik

a külföldiekhez meg a helyiekhez képest

jó, persze, jó a kiejtésem, de mire gondolsz?

Amikor nem csinálok semmit, #akkor# véletlenvalójában kipróbálom, mi hogy működik itt. Például úgy működik, hogy mindenki szívesen segít ügyesebben kiejtegetni a vietnami szavakat. Tényleg alig akad kivétel. Aztán azok, akik angolul tanulnak vagy tanítanak, azok meg na-gyon szívesen segítenek, sőt, „hívjál fel, hogy mikor érsz rá, és akkor megtanítom, hogy asztal-szék-zebrafos”, nekem meg csak helyeselnem kell angolul, mert az a lokálkonklúzió, hogy a magyarok angol kiejtése igen közel áll a ren-des-an-gol-hoz, így érdemes velük bazseválni. Annak ellenére, hogy a helyi angolban egybeesnek a ’pronoun’, ’pronounce’, ’pronouns’ szavak, mindegyik csirka [prönáu] – ráadásul az utánozhatatlan, Hitchcock-paródiába illő [ö]-vel, itt eszméletlen fontos a kiejtés. Mintha a Vietnamon kívüli világgal való kapcsolat bázisa a közvetlen szóbeliség, az úgynevezett beszélgetés lenne. Én egyáltalán nem emlékszem, hogy sokat vergődtünk volna angolórán a kiejtéses résznél (talán nem is volt kiejtéses rész): tanultuk a nyelvtant, a szavakat, aztán majd lesz valami! Lett is, és Mérő úr tesztje után küldve a nyúlványt most már én is jó pár különböző nációbelit leteszteltem, és elmondhatom, ha tisztességes magyarsággal kiejtegetem az angol szavakat, azokat – amennyiben ismerik őket – szépen meg is értik.

Azt, hogy a vietek fonetikailag milyen távolról indulnak, egy angoltanár beszámolójának Miri-féle elfordításából látható: „Nos, ma tanuljunk egy új szót, mondjuk azt, hogy peaceful, azt jelenti, hòa bình ᾗ adiectivum, no tehát mondjátok utánam: [’pi:sful], diákok: [picsu], na még egyszer, tanár: [’pi:sful], diákok: [picsu]. Nem, nem [picsu], hanem... kicsöngettek.” Én pedig mindig átélem a diákok tehetetlenségbe sosem fulladó lehetetlenség-érzését, amikor a fantasztikus Rosetta-projekt hanghullámanalizálóját próbálom rávenni, hogy értékeljen legalább sárgára, ha már a zöldig úgysem juthatok el ma éjjel, de nem, nem és nem, akárhányszor próbálom kimondani, hogy một người đàn ông đang múa, egyszerűen nem tudom. Hetvenhetedszerre is [picsu]. Valaki még azt sem érti, ahogy sört rendelek, más meg repes az örömtől, hogy egy teljes mondatot megért, és hogy europid fejűtől ez micsoda lenyűgöző teljesítmény. Egyezzünk meg abban, hogy nem értem!

Tegnap láttam egy nagyon tehetséges lányt. Lehet, hogy odaköltözök hozzá. Magyarul már úgyis megtudtam.

Máskor meg szándékosan akartam kipróbálni valami itthogyműködést.

Ahogy a „Hanoi bazdmeg” című fejezetből kiderült, a frankfurti reptéren nem volt időnk áruskézbeküldeni azt a 30 eurót, aki pedig még Budapesten azért ugrott be a táscámba, hogy dübörögjön a dutyimentes gazdaság, szóval, őt a könyvvásárlási elkülönítőbe karantáltam.

Most hát azt találtam ki, kibrusztolom, hogy megrendelhessem Frédéric Manns-tól a Les racines juives du christianisme cé művetést. Ha más nem, közvetlenül Párizsból. A bolti ára 22 euro. Arra kíváncsiultam, idejön-e, haigen mikorigen és hogy mennyiért.

Könyvismertetésében Jakab Attila megpróbálja megemészteni a művet, és nem kétlem, hogy privátban sikerült is neki, de írásában, mint oly sokan mások vagyunk, ő is inkább a természeT éhes sZájá-val/-ból azonosulva feni a fogát a hiányosságokra. Például hogy a könyvben nincs irodalomjegyzék, és ezt úgy érti, hogy nincs, „nem tartalmaz”, mondja filozofikus hangvételbe csavarodva, aztán még kifejtve úgy is, hogy ezzel megfosztja az olvasóközönséget a továbbgondolás lehetőségétől. Micsoda privatio, az új időket hát az első Niemandtól számítjuk, aki mégis! Platón is így fosztott meg mindenkimást? Ó, nem! Akkoriban még nem kellett letekhnoálni, de mi már a megfelelő formát is felfedeztük, szóval, innentől kezdve ne merj letérni a már százszor bejárt tévutakra, kalandor! Vagyis visszakanyarodva: vegyél mobiltelefont, mobiltelefontöltőt, mobiltelefontöltőhelyettesítőpóttöltőt (utólag is köszönöm Jánosnak, nagyon vicces jószág!), mobiltelefon szagú kiskutyát, mobiltelefon alakú bablevest, különben megfosztod embertársaidat attól, hogy szociális paralízis nélkül veled mint ember(rel), mint civilizált lén(n)y(el), mint kulturált abcd...

Én meg szánalmasan elhiszem, hogy nem csak az irodalomjegyzéket meg a hűtőgépemelő rudat lehet felfedezni, hanem azt a hermeneutikai hozzáállást is, amelynek keretein belül nem várjuk el másoktól, hogy minden felfedezést használjanak (is) (ki), szóval, egy fektetett feketepont nekem, amiért majdnem elvártam ismertető úrtól, hogy ezt a felfedezést használja. Sajnálom magamat, reménytelen puhányság ez, főleg hogy már annyiszor szilvesztermegígértem már, hogy nem csinálok ilyet, ugye, Andris?

A mostani Szilveszter más.

Végre leül egy szilárd pont.

A tanórákon sem várunk el semmit, ami esetünkben általában azt jelenti, hogy bemegyünk, leülünk és megpróbáljuk nem látni az óra „„men””et””ével kapcsolatos pszicho- és struktostruktúrákat. A tanárnők szép ruhában vannak, ezért messziről felismerjük és [kó]-nak szólítjuk őket. Nagyon egyszerű. Az első héten betipegett egy hölgy, aki – ismét csak hungariból tippelve - úgy gondolta, hogy napközibe jött felügyelni, közölte, hogy gyakoroljunk, leült, aztán néha odajött megkérdezni, hogy érezzük magunkat. Valaki, aki jelentősen többet tud nálunk az itt-történtekről (és ebből kifolyólag talán az itt-történőkről is) azt mondta, ez itt egy tanítási módszer. Szerencsére pontittpontmost annyira nem népszerű, és többet nem fordult elő.

„Tényleg bazi keveset tudunk.” – foglalja össze a helyzetet néha bennem valami személyes hangvételű Objektivität-igény, „és ez csak fokozódik” – mondta megigazítva a párna kényelmetlenségbe hajló, bal felső csücskét.

Ó, talán nem is említettük, csak Miri a „cuki bácsi” illetlen formulával, hogy van ám itt egy amolyan sztártanár is, akinek már nyugdíjasan „kellene” otthon nyugodnia, közben pedig többen őt tartják az egyetem ékének, és nem engedik lepályázni. Hogy belőlem nézve csúcsdísz-e vagy díszcsúcs, az még nem egyértelmű, de valamiért el szeretném dönteni. Egyelőre amondó vagyok, nem ámít. Abból gondolom, hogy nem fárad el. Az óra elején is mintha nagyon szeretne minket megtanítani vietnamiul beszélni meg az óra végén is, aztán ráadásul nem használ a tanításhoz közvetítő nyelvet, és közben cseppet sem ügyetlen. Nagyon jól teszi, hogy nem használ, egyrészt tikktakk, másrészt mert nincs is olyan media, amit az egész osztály ismer – ha mindenkin végigmennénk felmérve, hogy milyen nyelven ért meg egy átlagos nyelvtani magyarázatot, és a végén összesítenénk, akkor a mongol megelőzné az angolt, így éjszakánként mongolórákat kellene vennünk a földszinten, amin nem segít, hogy itt első emeletnek hívják, mert újra csak felmerülne a mediaprobléma.

Felmerült egy táblával ellátott klubhelyiség kivájásának gondolata is, pont az ilyesmi miatt: elméletileg lenne rá lehetőség, hogy egy órát mongolozunk, aztán egy kis magyar, majd befejezésül fehérorosz.

Eddig ettől az ötlettől rajtam kívül senki sem lett túl lelkes, valahogy át kellene fogalmaznom, mondjuk „sörözés a klubházban” vagy ilyesmi...

Úgy tűnik, októberre standardizálódik, hogy hétfőn-kedden-csütörtökön Cô Hạnh tartja az órákat, ő a tanárunk, őt tehát nem teszem túl egyértelmű kérdés tárgyává.

Túl sokat azért nem szabad készülni az órákra, mert egy-egy óvatlan pillanatban újra és újra elkezdünk régebbi anyagokat ismételni, ami nagyon jó ötlet is lehet, de ha minden nap egy fél pillantást vetek a számokra, akkor csak monkhangulatban lehet utána félórás számokatbetűvelleírós feladatot végrehajtani. A monkhangulat pedig per definitionem garantálhatatlan. Elveszíteni is lehet, persze, akár 2örökre is...

„E”zért majd mindig, amikor vietnamizni támad kedvem, folytatom, amit a vietnami Bibel-fordítás féltematikus szótárazását-fordításának nevezek „most”. Az itt elsajátított szókincs és nyelvtan nem zavar be különösebben, mert ez a mű nem mai, beszélt vietnamiul van, úgyhogy ettől még szépen haladhatok a csoporttal, precízebben: a tanárral.

Október végén vizsgázunk majd egyet, aztán csoportbontódunk, utána talán közösen megunjuk az olykori Powell-rézkivágásokkal tarkított platánfatempót és új struktúrák után nézünk. [Ő]szinte lelkesedéssel várom...

Az Illatos Pagodát illetően [concerning] eredetileg én akartam írni, de szerencsére kissé megbetegedtem és rövid időre írástudatlanná váltam a kirándulás után, Miri pedig nagyon szépen összefoglalta, mit éltünk át. Amúgy is voltak aggályaim [concerns] véleményem publikálhatóságával kapcsolatban, úgyhogy most nagyon jó helyzetbe kerültem, és magamat a következő matematikai formulával ki tudom fejezni: („Perfume Pagoda” című fejezet Miritől)*végtelen. Igen, azt hiszem, végtelenül szomorú lettem...