Văn Miếu (az Irodalom Temploma)

Van olyan pontja a városnak, ami ezer éves hangulatot áraszt. S merthogy úgy alakult, hogy maradtunk Hanoiban, elindultunk felfedezni. S amit sokan úgy emlegettek, hogy ott egy park, benne az Irodalom temploma, aztán egy kiállítás valahol szemben vele, majd a tó, meg a régi piac negyed és még három-négy úgymond látnivaló, nekünk ezekből nemcsak úgymond, az első pont lett egy napos program, mert belépve elsíródva, elcsodálkozódva boldogan pillogtunk a varázskert fái között (vajon tényleg létezett egy ilyen világ?), s hosszú száz évek templomi falait gondozva őrzők rendre pakolták a cserjéket innen oda, az út köveit onnan ide, mert olyan nincs, hogy valami természetes legyen, a mai láthatósághoz műgond kell, köszönet, hogy rájöttek időben, mert aztán már előásni a kokakólás dobozok alól, az elég fáradságos. Van itten egy hangszer, aminek csak egy húrja van, de azzal az egy húrjával lenyűgözően zenél. Azt mesélték nekünk, hogy régen nők nem is játszhattak rajta, mert túl erotikus jelenség lett volna, s azt nem-nem, bizony nem lehetett. Ma is próbálnak még úgy csinálni, de ma már csak látszat. Mentalitás ez, ahogy a takarítónő is, aki épp gondosan seperget közös kis szobánkban, mindent elhord, ami látszik, de ha ott egy táska a földön (vagy ami az ágy mögé bújik, vagy kint van az erkélyen), az alatta bujkáló koszok nem számítanak. És így van ez az éttermekkel is: olyan helyen együnk csak, ahol látjuk a konyhát is (hangzott el az egyes számú szabály), tehát az utcán, ahol a kakiban turkál a nő, majd kézmosás nélkül (hogy mi?) beleteszi a tésztát a fővő vízbe, abból semmi, de semmi baj nem lehet, hiszen frissen és a fővőbe, nincs baci, ami túlélheti. Arra is megtanított ez a város, hogy amit egy derék turista természetesnek él meg, az már csak harmadszintű állapot, ugyanis van az első, a vadtermészet, ami nem túlélhető (láttam ilyet a hegyekben, amikor odamerészkedtünk, hogy nap végén a menedékházban élvezzük a pásztát), utána jön a civilizálódás is, ebben Hanoi nagyon jó: vannak tavak, de körülöttük minden dzsuva, mert még csak most kezdtek civilizálódni, de majd ha szintet lépnek, a becses harmadikba, akkor kitisztítják a tavakat és akkor itt is lesz Margit-sziget, meg Feneketlen tó (viszontlátás természetes természet!).

Álmodtam, először olyat, ami már ide kötődik, arra emlékszem, hogy már nem itt éltem, de amikor Apukám, CzapGabi és Carlos eljöttek ide (mi az összefüggés a három személy között?), külön-külön és mégis egyszerre, hogy önkénteskedjenek egy hmong faluban, akkor én is visszajöttem a kislányommal (lesz olyan, hogy lesz gyerekem?), hogy egyenként elbúcsúzzak tőlük (az elköszönés néha csak annyi, hogy többet nem), adtam tanácsokat is, pedig nem is nagyon kérték, lelkesen azt mondták, jó lesz ez így, s mit nekik pár hét, inkább egy évre maradnak...

Két fő érzésem van Hanoiban, abból egyik a „nyomorúság”. Hiába finomítom a helyzetet tanórákra bejárással, kutatási tervvel, nagyívű irományokkal, mi ide igenis nyaralni jöttünk. És a „mi” a kulcsa ennek, amitől nyaralás lesz mindez. Itt meg élnek az emberek, leginkább csak „éppenhogy”, és ami otthon egzotikus szépségnek (milyen sudár, milyen vékony a dereka!) tűnt, azt itt nyomorúságosnak látom, satnyának és éhesnek. Aztán vannak a luxusszolgáltatások, mert lehet itt európai színvonalon is élni, megvan minden hozzá, csak ki kell fizetni, persze a távolkeleti „többlet” nem tud lekopni róla (vagy tán Európában is van olyan, hogy a pincér vizelés közben megmasszírozza a vállad?), s a hajlongás is sokkal mélyebb, otthon egy pincérnek rangja van, itt meg csak a szolgálat ára és hozzá a szolgálók. Az utcán pedig kedvesek. És nagyon őszinték: úgy bámulnak rám, mint az állatkertben szokás a ketrecek előtt, ilyenkor néha aggódom is, hiszen robogóval csak egy szabály van: ami közvetlen előtted van, azt ki kell kerülni, nade amíg nyakát is kifordítva szájatátva bámulász, kiesik vagy 8 másodperc az előre figyelésből. Sokszor be is szólnak, nem értem, olyasmi ez, mint mikor a munkások az utcán, de nézem őket és mind mosolyog, mindig mind mosolyog.

Aztán amikor nem a nyomorúság van, akkor valami eksztatikus boldogság, hosszan tartó, érthetetlen és súlytalan nevetés. Váratlanul jön, múltkor a buszon, ahova épp sikerült felugrani mindkettőnknek, az hagyján, hogy le kell inteni, de meg se nagyon áll, csak lelassít kicsit. A legjobb pedig a jegyszedő, aki sorban odamegy az új felszállókhoz, akkor is amikor hatvanmillióan vannak rajta, s ugyan nem társalog, nem érdekli, hogy megköszönöm a jegyet, de amikor felszáll egy kisgyerekes nő, egyből megszervezi neki az ülőhelyet.

Az Irodalom Temploma pedig nem csak egy hely, nemcsak egy látványosság, hanem maga az emlékezet, maga a múlt, maga a szentség és maga az, ami magába zár.

-kutítani-

Tanúsítsuk be, hogy egy magyar személy egy blogbejegyzés erejéig – természetesen a velejéig tabusított – egyszempontú hírt ad benneállós viszonyáról egy messzitávoli országhoz!

Egy nagyonénsönt nép, akiket Jean Bottéro egyszerűen csak mezopotámiaiaknak hív, a történelem egy szokásosan hosszú pontján (tehát: „^egyszercsak^”) kifejlesztett egy kiegészítő gasztronómiai részrendszert, és nemtelen egyszerűséggel, nyilván hosszas gondolkodás és tanácskozás után elnevezte šiqqu-nak, majd – legalábbis nyelvileg – elhalálozott, hogy eztán már maximum csak dimenziókapukon át csodálkozhasson bizonyos személyek merészségén, akik e – valószínesen – halból, kagylóból vagy tücsökből (sicc!) készült fermentált kavirmányt a Worcester-szószhoz hasonlítják. A nép - Richard Dawkins és az időben előre-hátra kóborló mém”je”i által feltételezetten - meg nem maradt tagjai nem is sejtették, hogy még a több tízezer tonnányi fagyasztott tarrupörkölt-készlet kifogyása előtt ráeszmél valaki, hogy a šiqqu évtizedekig tervezgetett furmányos örökéletűsítése sikeres volt. A zeitgeist legutóbbi szellentése ugyan fent említett részrendszert megfosztotta kagylós és tücskös alesetétől, úgymond visszacsapva beszippantotta, ha tetszünk érteni a bdeológiai terminológiát, ám mint fűszeres hallé elkerült egészen a Tonkin-öböl nyugati partjaiig, ahol az emberek nemet vagy chả giò-t [errefelé ejtsd kb.: cjá zaa] meg lényegében mindenféle idegesítően száraz ételszerű képződményt tumkolnak bele (egy elnézést a veláris nazális idiolektális helyettesítéséért), és ha mesélni akarnak róla, a legtöbben nước mắmnak nevezik. Figyelembe véve, hogy most bizony tényleg kimondott feladatunk cseppet sem véletlen megfogalmazásában utalás szerepelt egy magyar személy viszonyára, és azt is, hogy van kedvünk teljesíteni feladatunkat, ki kell mondjuk, hogy nekem nem ízlik ez a cucc. A minap több percnyi ácsorgás és ácsingózás után olybá döntöttük magunkat, hogy be egy elegáns étterembe, miután a Văn Miếuból kilépve a Quốc Tử Giámra Miri nem az ilyenkor gyakoribb utcaundort érezte meg, hanem a gyomrát, ahogy ásítozásra áhítozik, no nem mintha meguntuk volna a „puttó” utcai kifőzdéket, a 10 centi magas ragadós műanyag minihokedliket, az útra lelógó látványkonyhákat, a tulajdonosok lányait, akik úgy készítik a mì xào-t, hogy a macskasimogatásból felocsúdva egy marék főtt tésztát kézzel átdobnak a lábasból a szomszédos wokba, miközben egy pillanatra sem veszik le tekintetüket az égről, vagyis – mondjuk pontosabban – arról, ami ott fent „van”, csakhát megilletődtünk, hogy miért nem drágább sokkal, úgyhogy – be kell vallanunk – a negatív evidencia ráadásul csalhatatlannak tűnő jelenléte (a képes, árazott étlap) vitt be minket az elegantéba, ahol végérvényesen elkaptam a nước mắm-kórt. Először a nyakam kezdett el égni, aztán a jobb térdhajlatom, majd a bal könyökhajlatom (ki szereti jobban úgy, hogy könyék?), másodszor (romló majdnemszámozás) pedig más sorrendben, de egyébként nagyon ügyesen bepirosodtak, mint egy szégyellős farkas, aki rossz dimenziókaput választott, és a Hagi megyei tini szépségverseny győztesének ölébe cseppent (ezt viszont nyílvánosan senki sem szereti, meg amúgy is, mennyire idekívánkozik, hogy: pottyant) – kereszttüzébe a fotóapparátcsontozatú rokonoknak, hogy végül végérvényesre halmazállapítsa magát szükséges gyomromban egy ősi dudor, melyen át az őszintén eksztinkt mezopotámiaiak okkumlálják, ki hogy tanúsítja őket és rajtuk keresztül önmagát. Van, aki szerint nem kellene elmondanom, de egyszer volt egy ismerősöm, aki szerint hasznosabban is eltölthetném az időmet, Miri szerint meg a Văn Miếuról kellett volna írnom.

No, persze, soha nem is akartunk helyesbeszélni.

Ezz(enn)el hazabeszéltem és hát...

Quod erat testificandum.

Magyarok Vietnamban

A múlt hétvége fele a Debrecen-Liverpool meccs lehalászásával telt, ami egy elég szörnyűséges folyamat egy átlag vietnami netkávézóban. Én meg kinéztem a térképen egy tavat, ami nincs is olyan messze és majd biztos milyen szép, hát nem. Annyira be van építve, hogy alig lehet elérni a partját. Lehet, hogy sok tó van Hanoiban, de ezek inkább büdös kis mocsarak. De hazafele találtam egy DVD boltot:). Furán vannak itt ezek, boltban kapni, borítóval meg minden – ami természetesen fénymásolat. Egy DVD kb. 20 000 dong, vagyis kb. 220 forint és 5-6 film van rajta. A kínálat: amerikai sikerfilmek, kínai sikerfilmek, Chaplin, és egy-két vietnami. A boltban volt egy srác, aki segített válogatni, majd egyből: mi a telefonszámom, megyünk-e majd kávézni, milyen öröm neki külföldiekkel találkozni. Az a baj, hogy semennyire nem érzem a helyi kódokat, vajon ha azt mondom, hogy persze, kávézzunk, akkor ő már az esküvőt tervezgeti, vagy csak szimplán örül, hogy valakivel lehet angolul beszélgetni? Mindenesetre leráztam, erre fél perc múlva mellémgördült robogóval, hogy akkor legalább hazavisz. Nojó:) Nem is stresszes a főút, ha nem gyalogszerrel próbálja az ember meghódítani. Nagyon lassan özönlenek mind és valahogy tényleg ez a közlekedés természetes módja. Amikor beértünk a Guesthouse-hoz, még annyit sikerült kipréselnie hatalmas angoltudásából, hogy mi az istennek mentem ilyen messze gyalog? Tényleg nem értette, itt nem szokás.

Vasárnap sokkal több mindent is megértettünk, ugyanis vendégségbe voltunk hivatalosak, Bélához:) Béla félig vietnami. Kiskorában itt élt, aztán még gyerekkorában átmentek Magyarországra; feleségével, Chánggal Oroszországban találkoztak, 5 évig tanultak ott mind a ketten. Egy darabig éltek Magyarországon, de 13 éve már megint itt, Vietnamban. Az egyik gyerekük az ELTÉn tanul, angol-kínai szakon, a másik pedig Belgiumban. Kérdeztük, hogy miért itt élnek, miért nem Magyarországon? Cháng annyit mondott, mert a Béla szeret itt. És tényleg. Szerinte itt még vannak nők. Elmesélte, hogy anyósa, aki túlélte a ’45-ös éhinséget, eljön hozzájuk minden hajnalban, mire Béla felkel, már az asztalon a reggeli, aztán nekilát az ebédkészítésnek, a közös ebédnél mindig kínosan ügyel arra, hogy Béla elé kerüljön az értékes étel, kaját meghagyni meg nagyon nem szabad, nem szól semmiért, de látszik rajta, hogy azt nem bírja elviselni; végül este hazamegy, csak vasárnap van pihi, és szégyelli a saját lányát, mert Cháng tanult és már nem tartja úgy a régi szokásokat. Az unokákról nem is beszélve. Mondta Béla, hogy neki jó itt, de azért a gyerekeit sok nyelven taníttatta, s most éppen egyikőjük sem itt tanul, nem véletlen. Azt éreztem, hogy nagyon szeretik őket, de el tudják engedni. Naponta beszélnek skype-on, Cháng meg aggódik, hogy a fia nem eszik rendesen, igazi anyuka:).

Béla számon tartja az itt lakó magyarokat. Tudja mi az, onnan-ide. Kapásból sütivel fogadott, Cháng sütötte: diós és almás pite(!). Nem ettem édességet, mióta itt vagyunk (najó, egyszer, az a japán süti, az jó volt:). Nem szokás. Vagyis nincs. Jókat nevettek és sorolták, hogy mik a tipikus hiány-tünetek, ebből az első, vagyis a leghamarabb jelentkező: a süti. A többi még nem jelentkezett. Először elmentünk sörözni, Cháng átvette velem, hogy az étlapon mi micsoda. Ha csak a felére emlékszem is, fele annyira vagyunk elveszve. Aztán megszántak és elvittek egy nagyon menő vegetáriánus(!) étterembe. Ízorgia:) Minden finom volt. Egyszerűen az van, hogy itt is van színvonal, csak nem az utcán. De ez egy elegáns hely volt, ráadásul húsmentes. Gyönyörű ételek! Az a szisztéma, hogy kihoznak rengeteg kistálkát, amin mindenféle étel van: itt ráadásul azzal játszottak, hogy volt, ami halnak nézett ki, volt, ami csigának, marhahúsnak, persze mind zöldség, vagy gomba. Az ételek mellé két nagy tál rizs és végül három féle leves. Azt ugyanis a végén eszik, azzal öblítik le az ebédet. Amikor végeztünk, még hoztak vietnami teát is. Ez valami helyi alap, hasonló ízt sem éreztem sose, elég erős, zöld tea jellegű, felfrissítő hatású.

Aztán taxival haza, csupa jóérzés. Helyiekkel nem olyan elveszős itt, mint eddig. Elhatároztuk, hogy ennyi volt a belerázódás, innentől minden hétvégén megyünk valahova, ami nem Hanoi.

Hétfőn pedig előkerült a negyedik magyar. Ő a nagykövetségen dolgozik, vagyis gyakornok. Azt mondja, szeret itt, de rengeteget gúnyolódik a helyieken. Suli után megalapítottuk a Vietnami Magyar Röplabda Szövetséget, vagyis a VMRSZ-t:). A kolesz előtt van egy pálya, labdát meg vettünk valamelyik este. Toltunk egy meccset négyen, aztán jöttek a helyiek is. Az van, hogy marha jól játszanak, de mi is:) Ők fürgébbek, de kevesebbet gondolkodnak. Magamban azon nevettem, hogy otthon mennyit erőlködtünk, hogy lejárhassunk valahova játszani, hogy legyen pálya, hogy legyen annyi ember, itt meg van, csak úgy, egyszerűen, mert itt mindenki ráér. 

Vándorlás...

...a messzi úton. Vándorlás, ameddig bírom. – ’80-as évek magyar filmjei, ők menekültek. Nem repülővel, hanem egy szál gitárral. Csak úgy lehetett. Van egy elmélet, miszerint: aki messze megy hosszú időre, az menekül. Vagy kalandvágyó:) Vagy menekül. A szobámban volt mindig a legegyértelműbb – talán már olyan látványosan reprezentálja a nekem fontos életterületek harmonikus egybe-egybe kapcsolódását: jó otthon. Volt egy flashem az éjszakai esőben a pici belső tó szélén üldögélve, miközben vérmoszkítók keringtek körülöttem, meg elrohant egy patkány, trallala, vietnami idill, vajon a halak miért ficánkolnak jobban, ha esik? Szóval van ez a nyomakodás dolog, ami nem hiányzik - amikor az egyik ember azon van, hogy miként tudná kéretlenül odanyomakodni egyik testrészét a másikéhoz. Meg az is, amikor ezeknek a megtárgyalása folyik. Verziók. Végül az elkerülhetetlen harmadik, amikor már az a téma, hogy ki melyikről tud, melyikről tudhat és melyikről tudhatna. Dead end. Hogy kerültem bele? Én kezdtem volna el? Akkor talán lehet vége is. Mondjuk itt. Két regény jut sokszor eszembe. A részleg az egyik, de még mielőtt elindultam, tudtam, hogy ez az. A másik a sok láz alatt, nem meglepődni: Iskola a határon. Vica! emlékszel, az aláhúzott sorok... Meg amikor tulajdonképpen hazamehetne, de akkor nem lenne. Nem lenne? Ami miatt. Amitől. Érteni vélem. Balázsnak meg kiveszem a nagykövetség könyvtárából, ha lehet. Bár ő filozófiai katarzisokat él át, lehet, hogy nincs is rá szüksége. Mindenesetre per pillanat se víz, se áram. Legyen egy kis jóga, az illatos gyékények várnak az erkélyen. A zaj folytonos. Belül meg úgysincs. A személyesség eluralta az útibeszámolót, micsoda merénylet. Vajon otthon Ti hogy vagytok?

Fényképek

http://picasaweb.google.hu/vietlany

A vietnami egészségügy

Két nap lázasBalázs ápolgatás alatt valahogy végre sikerült szereznem Hanoi térképet, úgyhogy amikor Balázs jobban lett, boldogan tűztem ki célul a két legközelebbi pagoda és egy pici környékbeli tó felderítést. Szomorú, de mire Balázs is átnézte a térképet, hogy akkor merre is, már éreztem, hogy ma már semmiféle séta nem oké, kb. 10 perc múlva pedig olyan lázas lettem, hogy mozogni sem bírtam. Az otthoni nyif-nyafok nem ilyenek, nem is nagyon szoktak lenni, de itt Balázs hiába próbált életet simogatni belém, másnap inkább lement Mr. Khoi-ékhoz, hogy akkor hogy is van ez a klinik dolog. Ugyan kártyákat nem kapunk (ilyen rövid időre nem jár), se diákot, se EÜ-t, max. library-t ha nagyon akarunk, viszont a klinik itt van az egyetemnegyeden belül és a bákh sí fia egy olyan srác, aki élt Magyarországon (hozd le feleség anyuka csinál valami) és gyorsan meg is hívott a magyar-vietnami focicsapatba. Meg aztán van itt egy nő (Kó Biny), aki angoltanár volt, ő a tolmács. A vizsgálat toroknézés, vérnyomás, lázmérés, a konklúzió pedig: bronchitis. Annyira kész voltam, hogy inkább ledőltem a vizsgálóágyon, míg Balázs lelkesen jegyzetelt egy füzetkébe: a kis fehérből napi négy, a türkiszkékből szintén, a zöld-fehér az az antibiotikum, a lila az valami multivitamin, a kis pezsgőtablettát huzira kell meginni, a nagy port elég lassan, de egy liter vízben feloldva (Do you understand?). Egy év alatt nem láttam ennyi gyógyszert, persze szedem mindet, nem kell kétszer mondani, meg hogy próbáljam meginni a nagy cuccot, ami infúzió, mert a kórházak full, meg amúgy is csak arra jó, hogy összeszedjek 4 másik ilyet. Eddig nem mondták, de nem viccből hordják a maszkot az utcákon, ugyanis egy halom vírus van most errefele. Úgyhogy most fekszem. Balázs felváltva olvassa a Buddha beszédeit (a Buddha nem jön el, a Buddha nem hagy el,...letekinteni a mélybe, semmit sem keresni, nincsenek kérdések) és a Berlini töredékek-et (a Berlini Töredékből nem írunk ki idézetet, különben még „az ördög megpróbálná elhitetni a néppel, hogy a filozófia emberi találmány”). Laura meg bejön néha a szobába, nevetgél és megkérdezi, hogy na akkor hova megyünk városnézni? Én meg csak alszom, nagypapámmal álmodom (milyen kisimultak a vonásai) és valami Kispál szöveg is (csak múlna már el, nem is én vagyok ez már).

(azóta már jobb a helyzet, lejöttem netkávézni és avokádós-almás turmix kíséretében töltögetem a képeket..)

-kutat-ás-

vagyis normállós bejegyzés a szervkezeimről és arról, hogy mi nincs
more news for TITI
a szerkezetembe valami hanoihelyi flauóra (=he/she/it)
láz és jó és láz és jó
egy nagy 9168 az élet
szóval, nincs visszafutás
„ma” nem tudtam kimenni az utcára.
a kinti levegőnél csak a testem volt itt forróbb.
meg ideigül Ông newcomer Blacker vízmelegítő,
amikor Miri főzött egy levest,
hogy legalább elméleti esélyem legyen túlélni,
vagyis túllihegni.
még csak alignapja vagyunk itt,
de máris határozottan nem értem az egészet.
úgy mondom, korlátozottan élek
vele
... A városnak a kollégiumból nézve nincsenek állapotai,
mivel 11kor bezárják a kaput, ezért az éjjelről,
ha netán az más is, nincsenek tapasztalataink.
Ezért eddig számunkra két tér van:
1. robajdörgő „hovafejlőttök” túlbetonépesedett ratyitenger,
amire az itteniek nagy része valami elképzelhetetlen nemidegességgel tolja ki a kisszékét és ül le,
2. izgalmasan (=alienesen) kompakt, csendes egyetemi campus velejéig érdekes lakókörzettel:
egymásba nyíló, egy ember szélességű zsákutcák, az egyik szélén koszos kis hölgy sütögeti a pecsenyéjét a földön rakott tűzön, vele szemben egy businessman éppítteti újjá a nappaliját, mellettük 10 m2-es kis albérletek, a padlón egyetemistaszerű vietek beszélgetnek az élet milyen dolgairól.
arra még nem sikerült rájönni, hogy itt érdekel-e valakit Plótinosz, Zorn, Tzara-féle mémek.
...A városnak nincsenek motorikus differenciái.
Értsétek szó szerint Miri végtelenjét!
Ha most bemondanák a tévében, hogy holnap 10-szer annyi vagy 10-ed annyi motor lesz, mint ma volt, az semmit nem változtatna a holnapi programon.
Szerintem észre sem vennénk.
...A városnak nincsen közvetlen Napja.
Ennyiben már most hadd térjünk el a Krasznahorkai-narratívától, annak kínos reményében, hogy minél több ponton sikerülni fog!
Biztos süt, mert sok minden más lenne, ha nem sütne, de nem süt soha a szemedbe, mert közétek áll valami: Mr. Szmog, Miss Development jóbarátja.

Az utca

Hanoiban kétféle utca van: kicsi és nagy. A nagyot lehetne hangosnak is nevezni. Vagy hangos-büdösnek. Több sáv, de legalábbis két irány, ahol pár autó, néhány teherautó, időnként egy-egy busz, valami régebbi korokból itt maradt biciklis és végtelen-végtelen sok robogó. Mindenki robogóval jár, ez nem kérdés. Azért nincs folytonos életveszély, mert nem mennek gyorsan. Átkelni úgy lehet ügyesen, ha nem néz szét az ember. Az oldalra pillangatós-átrohanós módszer veszélyes. Az a legjobb ha a szép lassan, csak előre nézve átsétálást választjuk. Minden robogón és autón van fék és kormány, ki tudnak kerülni és ki is kerülnek.

Az a nagy különbség, hogy otthon, az ilyen méretű utcák szélén már nincsenek humanoid létesítmények, Hanoiban pedig pont hogy igen. Vagyis csak itt. Mindenhol boltok, mert itt minden eladó. Kevés a hely, úgyhogy a boltok belakják az egész járdát, ami miatt sokszor le kell menni az autóútra, mert egyszerűen nem férni el a kihordott cuccok miatt. Az emberek itt élik mindennapi életüket. Ha nincs dolguk, akkor csak kiülnek nézni a forgalmat, vagy leülnek enni, sörözni. Az egyik bútorbolt előtt két faragott fatrón, amiket festenek, azt hiszem ez is elég tipikus. Fodrászból kétféle van, a nyugatibb típusú, amikor bemész az üvegajtón és van hajszárító is, a másik kicsit egyszerűbb, csak leülsz egy székre az utcán, lóg egy tükör és nyissz-nyissz. Kb. háromszáz forint egy ilyen művelet. Még nem próbáltuk, de én nagyon szeretném, biztos örömet okoznánk europid hajkoronánkkal a helyi fodrászoknak. Az a minimum, hogy hülyére nevetnék magukat, de legalább öt pajtásukat fel is hívnák telefonon, hogy jöjjenek ők is nevetni.

Eddig egyszer voltunk a központban, ahol az útikönyvből kinézett csodaszép régi látványosságok vannak, de nagyon durva bent az élet, hamar megszeppentünk, elfáradtunk és inkább hazajöttünk. (Jellemző, hogy végül is a címet nem írtuk fel, ahol lakunk, csak annyit tudtunk, hogy az egyes számú busz megáll itt. Már sötét volt, amikor hazafele, én meg csak néztem kifele, hogy bazdmeg itt minden bolt ugyanolyan, honnan ismerjük majd meg??) Bent még több robogó, még több ember, még több bolt van. Ráadásul flangál egy-két turista, ami miatt agresszívebb az árfolyam és az eladási kényszer. Nagyon nem szimpatikus ez, lehet, hogy szomjas vagyok, de ahogy tukmálják, úgy nem kell. Van turistáknak való hely is, ez annyiban különbözik, hogy fel lehet menni az emeletre is (kis helyeken általában alul van a bolt, felül pedig lakik a tulaj), ahol jó a kilátás. Az árak itt kb. a hazaiaknak megfelelőek és van angol nyelvű étlap is. A régi idők itt maradt látványosságai nem részei az itteniek életének. Legalábbis elsőre nem úgy tűnt. Rengeteg fiatal van, szinte csak fiatal és ők már a cocacola kultúrát szeretik. Az a pár idős, aki még itt maradt, ők árasztanak vietnami hangulatot, legalábbis ahogy én képzeltem. Nehéz ez persze, Japánban csak egy szamuráj tenne boldoggá. Balázs azon nevetett, milyen könnyű belecsúszni a Krasznahorkai-narratívába (vö. Rombolás és bánat az ég alatt).

A kicsi utcák egészen kicsik, fura de elég keveset kell letérni a nagy-hangos-büdösekről, hogy csendes legyen. Biztos a magas házak miatt, amik felfogják a zajt. Itt már egyből nagyon sok növény van és egész más a levegő. Talán rájöttek, hogy növények nélkül esély sincs a túlélésre. Budapest nem ilyen büdös, de ha ennyi növény lenne, mint itt, egész más hangulatú lehetne. A lakóházak tényleg nem olyan zártak, minden rácsos, keretes és belátható. Így élnek, a földön alszanak, fésülködnek és főznek a kis földi tűzhelyeken. Zavarba ejtő.

Közben átjöttek a kínai szomszédok egy cetlivel, hogy „we can’t play computer games online” és hogy egy vonalban vannak a szobáink, tuti mi basztuk el és hát igen, próbáltuk megszerelni, hogy itt is legyen világkapcsolat. A kínaiak egyébként nagyon viccesek, két évre jöttek és csak Kínát szeretik. A saját zenéiket hallgatják, csak maguk közül választanak párt és annyian vannak, hogy lettek saját helyeik. Kínát élik itt is, csak ott gondolom már nem fértek el.

Lakhelyünk

Haladjunk bentről kifele, ez lesz a módszer, először, hogy milyen nekünk, azután arról, hogy mi van körülöttünk tulajdonképpen. Jelenleg egy koliszobában lakunk ketten, ami három ágyas, de a két még valaki, akik ide vannak Balázshoz beosztva, még nem érkeztek meg. Szemben velünk lakik Laura, jelenleg egyedül, ugyanis én vagyok beosztva az ő szobájába, meg még valaki, aki szintén nem érkezett meg. A kolesz messze felülmúlja az általános vietnami színvonalat, ugyanis ez a külföldi vendégtanárok számára fenntartott részt az egyetem negyed közepén. A szoba nagyobb, mint Balázs szobája (a kis kamra nélkül), van benn egy emeletes ágy, meg egy – a normálisnál szélesebb- egyszemélyes az ablak mellett, az ablak egy saját erkélyre nyílik, az erkély pedig a kollégium belső kertjére, ami csupa pálmafa, kicsi dísztavakkal, röpipályával. Mellesleg a szobához tartozik saját fürdőszoba vécével zuhanyzóval, tévével, hűtővel és zárható szekrénnyel. Kéremszépen, nagyobb luxus mint a Schönherzben.

Az egyetemnegyed sokkal nagyobb területet jelent, mint otthon. Egy kapun lehet bejutni – nem zárható, ez inkább jelképes dolog lehet, meg emiatt könnyű megtalálni. A belső terület fás-növényes, minimális a járműforgalom és egy bazi nagy sportpálya van a közepén. Több egyetemi épület és kollégium is van itt, emellett könyvesboltok, kajáldák, menza, albérletek, internetkávézók, boltocskák. Ez azért jó, mert csendes és mégis minden elérhető hamar. A menzán 10 000 dong egy ebéd (számoljatok, ez kb. 100 forintot jelent!), a kínai kajáldában (nem olyan, mint ott otthon!) pedig 14 000, az ezt követő vietnamiban 20 000. Az egyetemnegyeden túl a „bia hoi” helyeken 60-70 000 (tehát kb. 800 forint) egy kaja, ennél beljebb, tehát a központban, ahol még nem jártunk, ott biztos vannak európai éttermeknek megfelelő helyek is. De nem csak az ár másmilyen itt, valahogy az egész. Amiket eddig ettem, azok mind rizses kaják voltak, vagyis van egy tányér, amin alapban van rizs, amihez kb. 7-8 féle dologból lehet választani dolgokat, amiket a rizs mellé pakolnak. Ezek főtt zöldségek, vagy zöldséges húsok, vagy húsok, vagy valami hús-szerű, ami nem hús, de nem tudom mi, valószínűleg tofu. A „bia hoi” helyeken műanyag vacak minden, amin ülni lehet, teljesen putri, de valahogy vicces. Amikor beültünk ketten, a helyiek iszonyú sokat nevettek rajtunk, de nem is leplezték. Azt, amikor Balázs próbálta megkérdezni, hogy hova hamuzzon, azt már nem is értették, hogy hogy hova? Hát bárhova. Fura, de az ásványvíznek nincs jó íze, úgyhogy megnyitottuk a vízgyárunkat: forralás, utána hűtés. Meg most már van leveses&teás csésze is. A szúnyogveszély pedig nem mesebeszéd, csak olyan kicsik, hogy még látni nem láttam egyet sem. A lábamat viszont, ami valószínűleg kilógott az ágy fölé feszített szúnyogháló alól, megcsípték. Csupa adat, de ez is érdekes lehet. Legalábbis mi otthon efféle konkrét információkra vágytunk.

Egyébként az utcán általában UFO-nak néznek minket, vagy hát persze nem tudni, hogy pontosan hogy van ez, de megbámulnak, sokszor pedig nevetnek is rajtunk. Az egyetemen csak annyit mondtak: „next week”, úgyhogy holnap bemegyünk a belvárosba szétnézni.

-kút-at-ás-

velő

Nem vagyok svéd vasutas.

-’Đ

minden Đ vagy azzá lesz

csak csak Đ meg a sóska a köröm ágy alatt szellemek sehol ilyesmi

egy bennem Már kulttá lett turha, aminek nincsenek kakodaimónai.

Fe-re kö-ru

áhh, bia höi, cool turha, nyugodtan dobd a csikket az ágyamelé.

tényleg, tényleg,

tényleg nem rohannak a fogalmak

sehova,

északról tömeg, délről tenger, nyugatról mocsok, keletről tenger

a repülő drága

a kritériumok már régen lenyugodtak

az ilyet én se tudom

hovatenni

végelő

mindenhova Đ

sok Đ

somra Đ, sebre Đ

Balfour kapitány, Maga iszod a farakás küproszi kapuját, khong?

Đ ejtsd vagy ne ejtsd, minusz kula, az valahogy nem ((jön))!

elő

Hanoi bazdmeg

Az első pillanat, hogy ülök és eszembe jut, hogy meg kéne örökíteni az első pillanatokat. Az otthoniakra gondolok, Rátok, hogy ne aggódjatok! Vietnam kulcsmondata: „Hanoi bazdmeg”. Jó értelemben, de milyen világ ez már, mesevilág, de nem tündérmese. Élő-élő-élő, felpörgetve és mégis lenyugodva. Hatezer jármű az úton, de ha átsétálsz egymagad a túlsó partra, idegeskedés nélkül kikerülnek. Hideg sör víz helyett, a lányokon maszk. Minden eladó és praktikus, de mégis valami érthetetlen távol-kelet érzés mindenhol, ami lassan megérteti velünk, itt járókkal, hogy nem kell sietni, nem attól fogsz oda érni. Hova is?

A búcsúzás nehéz volt és mégis gyönyörű. Hatalmas erő fogalmazódott meg, ami bennünket támogat, főleg így: bennünket. Egységben. Akkor kezdtem zokogni, amikor felszállt a gép Frankfurt felé. De a taipei járaton már minden érdekességgé vált, a fene gondolná, hogy egy repülőút ennyire más tud lenni. A sztyuárdeszek kecses, gondoskodó mozgása hosszú tanfolyam végeredménye lehet, amit az itthoniak nem végeznek el. Az ételek pedig, amivel egyszer csak megjelennek, oké, ízletesek, de miből is készültek? Nagyon sokat nevettem Balázson, aki valószínűleg átkapcsolt egy pici gombot a fejében, minek következtében egy mazsolás-gyümölcsös(!) sütit is megevett. Egyébként mázli, hogy ketten ültünk egy kétszékes részen, kicsi világ kettőnknek, elkezdődött...! A pici tévé egyenesen szuper, megnéztem két mozifilmet, közben Balázs végig a térképet csekkolta, hogy éppen mi fölött járunk. Aztán tizenpár óra múlva egyszer csak megérkeztünk, átszállás, és hip-hop Vietnam. Két nagy jelenet volt: az első még Frankfurtban, amikor a jegyre pillantra megállapítottuk, hogy 10:30-től lehet belépni a járathoz vezető eggyel beljebb lévő szektorba. Az még rengeteg idő, irány vásárolgatni, kávézni, pisilni. Ez utóbbi még szerencse, ugyanis a vécén ülve rápillantottam a BEFORE szócskára, ekkor elkezdődött egy kurva tipikus akciójelenet: cuccot össze, Balázst elő, bazdmegolás, éééés rohanás a csekking felé. Még befértünk. Vicces volt. A második nagyjelent már Vietnamban. Nagyon zordak voltak a reptér egyenruhás őrei, tisztára bestresszelődtem, biztos komcsi ország, szétszednek mielőtt belépünk, nem baj, sárga lap, oltási könyv, kék papír, útlevél. Majd Balázs közli, hogy nincs meg az útlevele, hehe, biztos a repülőn maradt, itt meg lelőnek kapásból. Újabb pánik, de ez is csak tíz másodpercig, ugyanis csupán a másik zsebbe került, bazz...! Így a sok aggódás után egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy a bőröndök épségben vártak ránk, plusz egy viet srác táblával, azon a neveink, a kapu előtt egy marha nagy állami autó, amivel egyenesen a kollégiumba hoztak. És az első pohár tea után már el is kezdődött a dontwörri életérzés.