Magyarok Vietnamban

A múlt hétvége fele a Debrecen-Liverpool meccs lehalászásával telt, ami egy elég szörnyűséges folyamat egy átlag vietnami netkávézóban. Én meg kinéztem a térképen egy tavat, ami nincs is olyan messze és majd biztos milyen szép, hát nem. Annyira be van építve, hogy alig lehet elérni a partját. Lehet, hogy sok tó van Hanoiban, de ezek inkább büdös kis mocsarak. De hazafele találtam egy DVD boltot:). Furán vannak itt ezek, boltban kapni, borítóval meg minden – ami természetesen fénymásolat. Egy DVD kb. 20 000 dong, vagyis kb. 220 forint és 5-6 film van rajta. A kínálat: amerikai sikerfilmek, kínai sikerfilmek, Chaplin, és egy-két vietnami. A boltban volt egy srác, aki segített válogatni, majd egyből: mi a telefonszámom, megyünk-e majd kávézni, milyen öröm neki külföldiekkel találkozni. Az a baj, hogy semennyire nem érzem a helyi kódokat, vajon ha azt mondom, hogy persze, kávézzunk, akkor ő már az esküvőt tervezgeti, vagy csak szimplán örül, hogy valakivel lehet angolul beszélgetni? Mindenesetre leráztam, erre fél perc múlva mellémgördült robogóval, hogy akkor legalább hazavisz. Nojó:) Nem is stresszes a főút, ha nem gyalogszerrel próbálja az ember meghódítani. Nagyon lassan özönlenek mind és valahogy tényleg ez a közlekedés természetes módja. Amikor beértünk a Guesthouse-hoz, még annyit sikerült kipréselnie hatalmas angoltudásából, hogy mi az istennek mentem ilyen messze gyalog? Tényleg nem értette, itt nem szokás.

Vasárnap sokkal több mindent is megértettünk, ugyanis vendégségbe voltunk hivatalosak, Bélához:) Béla félig vietnami. Kiskorában itt élt, aztán még gyerekkorában átmentek Magyarországra; feleségével, Chánggal Oroszországban találkoztak, 5 évig tanultak ott mind a ketten. Egy darabig éltek Magyarországon, de 13 éve már megint itt, Vietnamban. Az egyik gyerekük az ELTÉn tanul, angol-kínai szakon, a másik pedig Belgiumban. Kérdeztük, hogy miért itt élnek, miért nem Magyarországon? Cháng annyit mondott, mert a Béla szeret itt. És tényleg. Szerinte itt még vannak nők. Elmesélte, hogy anyósa, aki túlélte a ’45-ös éhinséget, eljön hozzájuk minden hajnalban, mire Béla felkel, már az asztalon a reggeli, aztán nekilát az ebédkészítésnek, a közös ebédnél mindig kínosan ügyel arra, hogy Béla elé kerüljön az értékes étel, kaját meghagyni meg nagyon nem szabad, nem szól semmiért, de látszik rajta, hogy azt nem bírja elviselni; végül este hazamegy, csak vasárnap van pihi, és szégyelli a saját lányát, mert Cháng tanult és már nem tartja úgy a régi szokásokat. Az unokákról nem is beszélve. Mondta Béla, hogy neki jó itt, de azért a gyerekeit sok nyelven taníttatta, s most éppen egyikőjük sem itt tanul, nem véletlen. Azt éreztem, hogy nagyon szeretik őket, de el tudják engedni. Naponta beszélnek skype-on, Cháng meg aggódik, hogy a fia nem eszik rendesen, igazi anyuka:).

Béla számon tartja az itt lakó magyarokat. Tudja mi az, onnan-ide. Kapásból sütivel fogadott, Cháng sütötte: diós és almás pite(!). Nem ettem édességet, mióta itt vagyunk (najó, egyszer, az a japán süti, az jó volt:). Nem szokás. Vagyis nincs. Jókat nevettek és sorolták, hogy mik a tipikus hiány-tünetek, ebből az első, vagyis a leghamarabb jelentkező: a süti. A többi még nem jelentkezett. Először elmentünk sörözni, Cháng átvette velem, hogy az étlapon mi micsoda. Ha csak a felére emlékszem is, fele annyira vagyunk elveszve. Aztán megszántak és elvittek egy nagyon menő vegetáriánus(!) étterembe. Ízorgia:) Minden finom volt. Egyszerűen az van, hogy itt is van színvonal, csak nem az utcán. De ez egy elegáns hely volt, ráadásul húsmentes. Gyönyörű ételek! Az a szisztéma, hogy kihoznak rengeteg kistálkát, amin mindenféle étel van: itt ráadásul azzal játszottak, hogy volt, ami halnak nézett ki, volt, ami csigának, marhahúsnak, persze mind zöldség, vagy gomba. Az ételek mellé két nagy tál rizs és végül három féle leves. Azt ugyanis a végén eszik, azzal öblítik le az ebédet. Amikor végeztünk, még hoztak vietnami teát is. Ez valami helyi alap, hasonló ízt sem éreztem sose, elég erős, zöld tea jellegű, felfrissítő hatású.

Aztán taxival haza, csupa jóérzés. Helyiekkel nem olyan elveszős itt, mint eddig. Elhatároztuk, hogy ennyi volt a belerázódás, innentől minden hétvégén megyünk valahova, ami nem Hanoi.

Hétfőn pedig előkerült a negyedik magyar. Ő a nagykövetségen dolgozik, vagyis gyakornok. Azt mondja, szeret itt, de rengeteget gúnyolódik a helyieken. Suli után megalapítottuk a Vietnami Magyar Röplabda Szövetséget, vagyis a VMRSZ-t:). A kolesz előtt van egy pálya, labdát meg vettünk valamelyik este. Toltunk egy meccset négyen, aztán jöttek a helyiek is. Az van, hogy marha jól játszanak, de mi is:) Ők fürgébbek, de kevesebbet gondolkodnak. Magamban azon nevettem, hogy otthon mennyit erőlködtünk, hogy lejárhassunk valahova játszani, hogy legyen pálya, hogy legyen annyi ember, itt meg van, csak úgy, egyszerűen, mert itt mindenki ráér.