-kutítani-

Tanúsítsuk be, hogy egy magyar személy egy blogbejegyzés erejéig – természetesen a velejéig tabusított – egyszempontú hírt ad benneállós viszonyáról egy messzitávoli országhoz!

Egy nagyonénsönt nép, akiket Jean Bottéro egyszerűen csak mezopotámiaiaknak hív, a történelem egy szokásosan hosszú pontján (tehát: „^egyszercsak^”) kifejlesztett egy kiegészítő gasztronómiai részrendszert, és nemtelen egyszerűséggel, nyilván hosszas gondolkodás és tanácskozás után elnevezte šiqqu-nak, majd – legalábbis nyelvileg – elhalálozott, hogy eztán már maximum csak dimenziókapukon át csodálkozhasson bizonyos személyek merészségén, akik e – valószínesen – halból, kagylóból vagy tücsökből (sicc!) készült fermentált kavirmányt a Worcester-szószhoz hasonlítják. A nép - Richard Dawkins és az időben előre-hátra kóborló mém”je”i által feltételezetten - meg nem maradt tagjai nem is sejtették, hogy még a több tízezer tonnányi fagyasztott tarrupörkölt-készlet kifogyása előtt ráeszmél valaki, hogy a šiqqu évtizedekig tervezgetett furmányos örökéletűsítése sikeres volt. A zeitgeist legutóbbi szellentése ugyan fent említett részrendszert megfosztotta kagylós és tücskös alesetétől, úgymond visszacsapva beszippantotta, ha tetszünk érteni a bdeológiai terminológiát, ám mint fűszeres hallé elkerült egészen a Tonkin-öböl nyugati partjaiig, ahol az emberek nemet vagy chả giò-t [errefelé ejtsd kb.: cjá zaa] meg lényegében mindenféle idegesítően száraz ételszerű képződményt tumkolnak bele (egy elnézést a veláris nazális idiolektális helyettesítéséért), és ha mesélni akarnak róla, a legtöbben nước mắmnak nevezik. Figyelembe véve, hogy most bizony tényleg kimondott feladatunk cseppet sem véletlen megfogalmazásában utalás szerepelt egy magyar személy viszonyára, és azt is, hogy van kedvünk teljesíteni feladatunkat, ki kell mondjuk, hogy nekem nem ízlik ez a cucc. A minap több percnyi ácsorgás és ácsingózás után olybá döntöttük magunkat, hogy be egy elegáns étterembe, miután a Văn Miếuból kilépve a Quốc Tử Giámra Miri nem az ilyenkor gyakoribb utcaundort érezte meg, hanem a gyomrát, ahogy ásítozásra áhítozik, no nem mintha meguntuk volna a „puttó” utcai kifőzdéket, a 10 centi magas ragadós műanyag minihokedliket, az útra lelógó látványkonyhákat, a tulajdonosok lányait, akik úgy készítik a mì xào-t, hogy a macskasimogatásból felocsúdva egy marék főtt tésztát kézzel átdobnak a lábasból a szomszédos wokba, miközben egy pillanatra sem veszik le tekintetüket az égről, vagyis – mondjuk pontosabban – arról, ami ott fent „van”, csakhát megilletődtünk, hogy miért nem drágább sokkal, úgyhogy – be kell vallanunk – a negatív evidencia ráadásul csalhatatlannak tűnő jelenléte (a képes, árazott étlap) vitt be minket az elegantéba, ahol végérvényesen elkaptam a nước mắm-kórt. Először a nyakam kezdett el égni, aztán a jobb térdhajlatom, majd a bal könyökhajlatom (ki szereti jobban úgy, hogy könyék?), másodszor (romló majdnemszámozás) pedig más sorrendben, de egyébként nagyon ügyesen bepirosodtak, mint egy szégyellős farkas, aki rossz dimenziókaput választott, és a Hagi megyei tini szépségverseny győztesének ölébe cseppent (ezt viszont nyílvánosan senki sem szereti, meg amúgy is, mennyire idekívánkozik, hogy: pottyant) – kereszttüzébe a fotóapparátcsontozatú rokonoknak, hogy végül végérvényesre halmazállapítsa magát szükséges gyomromban egy ősi dudor, melyen át az őszintén eksztinkt mezopotámiaiak okkumlálják, ki hogy tanúsítja őket és rajtuk keresztül önmagát. Van, aki szerint nem kellene elmondanom, de egyszer volt egy ismerősöm, aki szerint hasznosabban is eltölthetném az időmet, Miri szerint meg a Văn Miếuról kellett volna írnom.

No, persze, soha nem is akartunk helyesbeszélni.

Ezz(enn)el hazabeszéltem és hát...

Quod erat testificandum.