Vándorlás...

...a messzi úton. Vándorlás, ameddig bírom. – ’80-as évek magyar filmjei, ők menekültek. Nem repülővel, hanem egy szál gitárral. Csak úgy lehetett. Van egy elmélet, miszerint: aki messze megy hosszú időre, az menekül. Vagy kalandvágyó:) Vagy menekül. A szobámban volt mindig a legegyértelműbb – talán már olyan látványosan reprezentálja a nekem fontos életterületek harmonikus egybe-egybe kapcsolódását: jó otthon. Volt egy flashem az éjszakai esőben a pici belső tó szélén üldögélve, miközben vérmoszkítók keringtek körülöttem, meg elrohant egy patkány, trallala, vietnami idill, vajon a halak miért ficánkolnak jobban, ha esik? Szóval van ez a nyomakodás dolog, ami nem hiányzik - amikor az egyik ember azon van, hogy miként tudná kéretlenül odanyomakodni egyik testrészét a másikéhoz. Meg az is, amikor ezeknek a megtárgyalása folyik. Verziók. Végül az elkerülhetetlen harmadik, amikor már az a téma, hogy ki melyikről tud, melyikről tudhat és melyikről tudhatna. Dead end. Hogy kerültem bele? Én kezdtem volna el? Akkor talán lehet vége is. Mondjuk itt. Két regény jut sokszor eszembe. A részleg az egyik, de még mielőtt elindultam, tudtam, hogy ez az. A másik a sok láz alatt, nem meglepődni: Iskola a határon. Vica! emlékszel, az aláhúzott sorok... Meg amikor tulajdonképpen hazamehetne, de akkor nem lenne. Nem lenne? Ami miatt. Amitől. Érteni vélem. Balázsnak meg kiveszem a nagykövetség könyvtárából, ha lehet. Bár ő filozófiai katarzisokat él át, lehet, hogy nincs is rá szüksége. Mindenesetre per pillanat se víz, se áram. Legyen egy kis jóga, az illatos gyékények várnak az erkélyen. A zaj folytonos. Belül meg úgysincs. A személyesség eluralta az útibeszámolót, micsoda merénylet. Vajon otthon Ti hogy vagytok?