Văn Miếu (az Irodalom Temploma)

Van olyan pontja a városnak, ami ezer éves hangulatot áraszt. S merthogy úgy alakult, hogy maradtunk Hanoiban, elindultunk felfedezni. S amit sokan úgy emlegettek, hogy ott egy park, benne az Irodalom temploma, aztán egy kiállítás valahol szemben vele, majd a tó, meg a régi piac negyed és még három-négy úgymond látnivaló, nekünk ezekből nemcsak úgymond, az első pont lett egy napos program, mert belépve elsíródva, elcsodálkozódva boldogan pillogtunk a varázskert fái között (vajon tényleg létezett egy ilyen világ?), s hosszú száz évek templomi falait gondozva őrzők rendre pakolták a cserjéket innen oda, az út köveit onnan ide, mert olyan nincs, hogy valami természetes legyen, a mai láthatósághoz műgond kell, köszönet, hogy rájöttek időben, mert aztán már előásni a kokakólás dobozok alól, az elég fáradságos. Van itten egy hangszer, aminek csak egy húrja van, de azzal az egy húrjával lenyűgözően zenél. Azt mesélték nekünk, hogy régen nők nem is játszhattak rajta, mert túl erotikus jelenség lett volna, s azt nem-nem, bizony nem lehetett. Ma is próbálnak még úgy csinálni, de ma már csak látszat. Mentalitás ez, ahogy a takarítónő is, aki épp gondosan seperget közös kis szobánkban, mindent elhord, ami látszik, de ha ott egy táska a földön (vagy ami az ágy mögé bújik, vagy kint van az erkélyen), az alatta bujkáló koszok nem számítanak. És így van ez az éttermekkel is: olyan helyen együnk csak, ahol látjuk a konyhát is (hangzott el az egyes számú szabály), tehát az utcán, ahol a kakiban turkál a nő, majd kézmosás nélkül (hogy mi?) beleteszi a tésztát a fővő vízbe, abból semmi, de semmi baj nem lehet, hiszen frissen és a fővőbe, nincs baci, ami túlélheti. Arra is megtanított ez a város, hogy amit egy derék turista természetesnek él meg, az már csak harmadszintű állapot, ugyanis van az első, a vadtermészet, ami nem túlélhető (láttam ilyet a hegyekben, amikor odamerészkedtünk, hogy nap végén a menedékházban élvezzük a pásztát), utána jön a civilizálódás is, ebben Hanoi nagyon jó: vannak tavak, de körülöttük minden dzsuva, mert még csak most kezdtek civilizálódni, de majd ha szintet lépnek, a becses harmadikba, akkor kitisztítják a tavakat és akkor itt is lesz Margit-sziget, meg Feneketlen tó (viszontlátás természetes természet!).

Álmodtam, először olyat, ami már ide kötődik, arra emlékszem, hogy már nem itt éltem, de amikor Apukám, CzapGabi és Carlos eljöttek ide (mi az összefüggés a három személy között?), külön-külön és mégis egyszerre, hogy önkénteskedjenek egy hmong faluban, akkor én is visszajöttem a kislányommal (lesz olyan, hogy lesz gyerekem?), hogy egyenként elbúcsúzzak tőlük (az elköszönés néha csak annyi, hogy többet nem), adtam tanácsokat is, pedig nem is nagyon kérték, lelkesen azt mondták, jó lesz ez így, s mit nekik pár hét, inkább egy évre maradnak...

Két fő érzésem van Hanoiban, abból egyik a „nyomorúság”. Hiába finomítom a helyzetet tanórákra bejárással, kutatási tervvel, nagyívű irományokkal, mi ide igenis nyaralni jöttünk. És a „mi” a kulcsa ennek, amitől nyaralás lesz mindez. Itt meg élnek az emberek, leginkább csak „éppenhogy”, és ami otthon egzotikus szépségnek (milyen sudár, milyen vékony a dereka!) tűnt, azt itt nyomorúságosnak látom, satnyának és éhesnek. Aztán vannak a luxusszolgáltatások, mert lehet itt európai színvonalon is élni, megvan minden hozzá, csak ki kell fizetni, persze a távolkeleti „többlet” nem tud lekopni róla (vagy tán Európában is van olyan, hogy a pincér vizelés közben megmasszírozza a vállad?), s a hajlongás is sokkal mélyebb, otthon egy pincérnek rangja van, itt meg csak a szolgálat ára és hozzá a szolgálók. Az utcán pedig kedvesek. És nagyon őszinték: úgy bámulnak rám, mint az állatkertben szokás a ketrecek előtt, ilyenkor néha aggódom is, hiszen robogóval csak egy szabály van: ami közvetlen előtted van, azt ki kell kerülni, nade amíg nyakát is kifordítva szájatátva bámulász, kiesik vagy 8 másodperc az előre figyelésből. Sokszor be is szólnak, nem értem, olyasmi ez, mint mikor a munkások az utcán, de nézem őket és mind mosolyog, mindig mind mosolyog.

Aztán amikor nem a nyomorúság van, akkor valami eksztatikus boldogság, hosszan tartó, érthetetlen és súlytalan nevetés. Váratlanul jön, múltkor a buszon, ahova épp sikerült felugrani mindkettőnknek, az hagyján, hogy le kell inteni, de meg se nagyon áll, csak lelassít kicsit. A legjobb pedig a jegyszedő, aki sorban odamegy az új felszállókhoz, akkor is amikor hatvanmillióan vannak rajta, s ugyan nem társalog, nem érdekli, hogy megköszönöm a jegyet, de amikor felszáll egy kisgyerekes nő, egyből megszervezi neki az ülőhelyet.

Az Irodalom Temploma pedig nem csak egy hely, nemcsak egy látványosság, hanem maga az emlékezet, maga a múlt, maga a szentség és maga az, ami magába zár.