Vagyunk (is és nem is vagyunk)

Mert hogy csak az események? Végülis azok vannak, a többi csak félsorok közé írva, értse, aki akarja. A kezdeti extázis, ami vagy két hónapig tartott, nálam egy gyors „elég”-be torkolt, amikor elég lett a körülöttem lévő dolgokból, ezért szabadságot vettem a „fedezzük fel Vietnamot” akcióban és maradtam szépen a szobánkban, kettesben, s mire újra kimerészkedtem, boldog hétköznapok-szellő enyhítette az amúgy változatlan nyári meleget. (Arisztotelész és Jonas Hellborg & Shawn Lane indiai zenélése)

Hogy mik vannak mostanság? Szülinapozás, a huszonötödik! Magyarokkal ünnepeltem: mindenki aki éppen jelen volt Hanoiban el lett hívva egy indiai étterembe. Hűha, na ez pont olyan, mint otthon. Köretnek senki nem kért rizst, csak csapati-féléket:) Volt zöldséges szamósza, currys lencse padlizsánnal, legalábbis az én asztalfelemen, a többiekére került hús is, de szerencsére nem vietnami módra. (A vietnamiak ugyanis az egész állatot megeszik. Ha csirkét eszel, akkor nem filéhusival találkozol, hanem lábacskával, csontokkal, fejekkel szemestül stb. Eddig két tipp van miért: 1. mert így több 2. a vietnami csirke soványkább, kell bele háj is, cupák is, hogy ne legyen száraz.)

Egy mongol sráctól kaptam ajándékot, elég nehéz leírni: egy fából készült happybirthdayes malmocska hellokitty-s díszítéssel, a malomlapátokon pedig gitározó macik forognak körbe. Balázstól pedig vietnami sakkot: a bábuk kőből (a paraszt rizsművelő szakállas viet bácsi:), a doboz fából kagylóintarziával. Már játszottunk, de nem én nyertem, az nem járt mellé.

Közben elkezdtünk angolt tanítani. Ez is furán hangozhat: nem, nem azért mert annyira brilliáns az angoltudásom. Egyszerűen azért, mert az én hangkészletem közelebb áll az angolhoz, mint a vieteké és ők szépen felmérték, hogy ha tényleg akarnak kommunikálni ezen a nyelven, akkor kénytelenek valamit tenni. Az angoltanár angolját is csak erőlködve értem meg, és nem nyelvi hiányosságról van szó, ez biztos. Úgyhogy vasárnap elmentem egy kisiskolába és két órán keresztül együtt üvöltöttem a pici vietekkel a tankönyvük aktuális fejezetét (4 csoport/fél óra). Kicsit berekedtem, de azt éreztem: végre valami hasznos:) Aranyosak nagyon, és még nem olyan egyformák mint itt az egyetemisták, kicsi rosszcsont és szelíd karakterek, akárcsak anyukám ovijában.

Volt egy hétvégi kirándulás Ninh Binhben, a szállótól bringával indultunk neki, Balázs nem jött, úgyhogy Laurával, sötétedésig a gyönyörű viet tájban, szabadság, meg hegyek, boldog vízibivalyok, egy kedves pagoda és rengeteg harácsoló néni, a minden mindegy csak adjunk pénzt jegyében. Kettős az egész, a nagy fellélegzés mellett kurva nagy fáradtság, bele ebbe a nagy hajkurászásba, macerálásba. Hétfőn pedig mentünk tovább: iskola szervezte túra a Ha Long Bay-re, igazi tengerpart, igazi fürdés, hajókázás, kettesben a hatalmas szállodai szobában és rengeteg finom tengeri étel. Viszonyításnak pedig: a suli ezt a két napot 600 000 dongból szervezte meg, az Illatos Pagoda utazási iroda által szervezett útja kicsit kevesebb, mint 400 000 dong volt, pedig az csak egy napos és sokkal közelebb, csak egyszeri kaja, stb. Ilyen ez az ország, kell a helyismeret, kell, hogy legyen, aki itt van, aki segít. Ha magunk vágunk neki és mindent sikerül elintézni, akkor a kettő közötti áron jövünk ki. Eddig ez a tapasztalat. Még szeretnék menni, a Fansipan már kétséges, kezd hideg lenni és a hegyekben ez számít. Meg nem is tudom igazán hogyan, kivel. Kovival szeretek túrázni, Vele nagyon szép, Vele nem csak menetelés, hanem tanítás. Vagy otthon, a jó kis kék jelzésen. Ez még kiaknázatlan része Vietnamnak. (Persze el is határoztam, hogy otthon többet megyek, magam is, meg a Vándorlással is, most lehet ajándékutalványt venni, najó, ez nem éri:).

A filmes események meg egymást érik, már két cikk anyaga a fejemben, a harmadik hétvégén, csak nehezen kerül betűformába. Ez a blogolás is kicsit. De most volt internet az erkélyen, úgyhogy válaszolgattam levelekre. Még van három hónap, addigra kisimul, elfelejt, akinek ami. Aztán előkerült még két blog, amiket utólagos engedelmek nélkül szintén kitettem oldalra. Otthon nem volt szokásom, de most hiányzik a kinek-kinek milyen emberi rezdülése, s hogy végülis úgy jöttem el, hogy az összes személyes levlista  megszakadt, marad ami marad, én:) Meg a lengyelek, mongolok, oroszok és egy csomó viet:) Balázsnál meg néha már nem is tudom meddig tartok, s meddig tart, honnan kezdődik ő(kelme).