Perfume Pagoda

17 dollár + áfa az ára egy szervezett túrának az Illatos Pagodába, ami – mint megtudtuk – nem egy helyet, hanem egy pagoda-csoportot jelent. A nap kiválasztásával szerencsénk volt, mi voltunk az egyetlen turistacsoport a helyen, s ráadásul – mivel mi felgyalogoltunk öten, a két belorusz lány, Laura, Balázs és én – többnyire lemaradva, máshol járva, magunkban lehettünk, de a vegyél meg gyorsan mindent katasztrófát így sem lehetett megúszni. Ha visszagondolok az eseményekre, úgy érzem egy töpörödött kicsiny része az, hogy egy iszonyatosan szép helyen, a hegyektől átölelve, a folyó mellett, a zöldben ott van egy sok-sok éves pagoda csoport, aminek minden egyes épületrésze egy félnapos (ha nem többnapos) álmélkodást érdemelne, s ahol még szerzetesek laknak és imádkoznak – azt hiszem, ez lehetne a legjobb élményem is itt, ehelyett az egyik legrosszabb lett. Mi kell hozzá? Egy ideges túravezető, aki folyton utasítgat, hogy merre menjünk, milyen gyorsan. Majd egy falunyi vietnami, akik kiköltöztek a felvezető lépcsőfordulókra, hogy hatalmas angol szókincsükkel messziről kiabálva boldogítsák a felfelé törekvőket: buy, money, cold water, very cheap, later. Mindenki ugyanezen szavak birtokába jutott csak, úgy látszik ez itt köz”kincs”. A másik sor az árusoknál, ahol szuveníreket lehetett venni, az még rosszabb volt, főleg, mert szeretem ezeket ám, nézegetni és venni is, hát gondoltam most is, de ha csak egy fél méter közelségbe értem, már elkezdtek rángatni, magyarázni, a kezembe adni hatszáz dolgot, úgyhogy végül nemhogy venni, de megnézni sem tudtam, főleg, hogy azért hamar idegroham az ilyenektől általában, most is.

De Ti nézegessétek a képeket, mert gyönyörű volt és a képeken nem látszik ez a pénzszagú izzadtság. Élőben viszont ne. Ezt így nem lehet. Mi lesz veled Vietnam? A gyönyörű helyeid nem szabadna aprópénzre váltani...

Amikor letértünk a kijelölt útról, egy kisebb pagoda felé, a barlangok mellett, egy mosolygó szerzetes üdvözölt minket. Megkínált vízzel, banánnal és teával. Felkísért a felső szentélyhez, ahol megkért minket, hogy imádkozzunk, s amíg mi összetettük kezeinket, elmormolt egy mantrát értünk.

Ma reggel pedig egy seregnyi ember gyakorlatozik a sportpályán egy olyan eseményre készülve, amit Leni Riefenstahl valószínűleg szívesen megörökített volna.

„Tanulj, különben sosem lesz belőled semmi!”

A tanulás Hanoiban egészen jól megy. Napi három órányi nyelvtanulás az alap. Több tanár van, az egyiket nagyon szeretjük, minden alkalommal végigénekelteti velünk a vietnami abc-t. Végre megértettem – amit otthon nem sikerült – hogy hogy van ez a hangsúlynyelv dolog: amit alapnak gondoltam (a tonális jel nélküli), azt úgy kezeltem, hogy az olyan, mint a magyar beszéd, de nem. Hosszan kitartott, magasabb hangról van szó. Az alsó ponttal jelölt, na az, az egy kicsit hasonlít a magyar alapbeszédhez. És a többi is egyből egyértelmű lett Co Hanh határozott beszédéből, egyáltalán nem misztikus és fülelnivaló, ahogy ő mondja, mindegyik gyönyörű dallam. A másik tanárnő sajnos nemcsak hogy nem tud angolul (még annyira sem), de buta és korlátolt is, a lelkes magyar diákok (merthogy mi már roptuk magyar egyetemek lépcsőit és hát most már tudom, hogy ez nagy dolog, komoly dolog, magas szintű dolog), szóval a magyar diákok ideggörccsel jönnek ki az órájáról, szerencsére ezek mindig csak pénteken vannak, könnyű lesz hosszú hétvégét varázsolni. Végül van egy bácsi (Laura csak így mondja: a cuki bácsi), aki szintén jó és beszél egy csomó más nyelven is, remélem lesz még máskor is.

Egyébként 1-kor kezdődnek az órák, a délelőttöket általában itt töltjük a szobában, olvasással (és ha éppen nem tűz a nap az erkélyre, jógázással), vagy mosással:] Most éppen (stílusosan) viet filmekről olvasok angolul:) Délután röpi helyi arcokkal, vásárlás, sörözés, netcafé, háziírás, filmnézés és megint olvasás. Igazán megmozdulni hétvégén lehet. Hát így telik egy nap:)

Kulturális élet nincs. Legalábbis ahogy otthon használjuk ezt a kifejezést. Persze, aki keres az talál. Ezen héten lesz három(!) esemény Hanoiban, ebből kettő kuriózum és most először, kábé ittlétünk tiszteletére:P, de ezekről majd megelőzés helyett utólagosan írok. sziasztok!:)

Az első igazi péntek este

Éspedig ez aznap volt, amikor beléptünk a pagodába. Közel vallásos élményt nem tudom hogy lehet elmesélni. A vietnami buddhista nénik hosszan mantráztak, majd leborultak, végül hazamentek, mi meg ott maradtunk a pagoda csendjében a nevetgélő, meg a mosolygó szerzeteslánnyal...

A fiúk közben elmentek sörözni és kiderült, hogy a 11 órás kapuzárás nem igaz. A koliban pedig ittmaradt egy igazi multi-kulti lánycsapat, letört csappal, Hoam Kiem-nyi kiömlő vízzel, no meg a portás, aki vagy negyed órát kereste az viet-angol szótárban, hogy „majd holnap”. Én angolul kérdeztem a „belorussz” lányzótól, amire - miután nem sikeredett ugyanezen nyelven válaszolnia, elmondta Laurának franciául, akitől – magyar fordításban kaptam feleletet. Aztán Balázs berobogott Robertóval, a marketingtanárral, akit elárul a neve, legalábbis származásilag. Persze magyarul a legjobb. Nem tudom, hogy lehet egy másik nyelven élni, hiába megyeget szépen, hiába kerekedik széppé.

Văn Miếu (az Irodalom Temploma)

Van olyan pontja a városnak, ami ezer éves hangulatot áraszt. S merthogy úgy alakult, hogy maradtunk Hanoiban, elindultunk felfedezni. S amit sokan úgy emlegettek, hogy ott egy park, benne az Irodalom temploma, aztán egy kiállítás valahol szemben vele, majd a tó, meg a régi piac negyed és még három-négy úgymond látnivaló, nekünk ezekből nemcsak úgymond, az első pont lett egy napos program, mert belépve elsíródva, elcsodálkozódva boldogan pillogtunk a varázskert fái között (vajon tényleg létezett egy ilyen világ?), s hosszú száz évek templomi falait gondozva őrzők rendre pakolták a cserjéket innen oda, az út köveit onnan ide, mert olyan nincs, hogy valami természetes legyen, a mai láthatósághoz műgond kell, köszönet, hogy rájöttek időben, mert aztán már előásni a kokakólás dobozok alól, az elég fáradságos. Van itten egy hangszer, aminek csak egy húrja van, de azzal az egy húrjával lenyűgözően zenél. Azt mesélték nekünk, hogy régen nők nem is játszhattak rajta, mert túl erotikus jelenség lett volna, s azt nem-nem, bizony nem lehetett. Ma is próbálnak még úgy csinálni, de ma már csak látszat. Mentalitás ez, ahogy a takarítónő is, aki épp gondosan seperget közös kis szobánkban, mindent elhord, ami látszik, de ha ott egy táska a földön (vagy ami az ágy mögé bújik, vagy kint van az erkélyen), az alatta bujkáló koszok nem számítanak. És így van ez az éttermekkel is: olyan helyen együnk csak, ahol látjuk a konyhát is (hangzott el az egyes számú szabály), tehát az utcán, ahol a kakiban turkál a nő, majd kézmosás nélkül (hogy mi?) beleteszi a tésztát a fővő vízbe, abból semmi, de semmi baj nem lehet, hiszen frissen és a fővőbe, nincs baci, ami túlélheti. Arra is megtanított ez a város, hogy amit egy derék turista természetesnek él meg, az már csak harmadszintű állapot, ugyanis van az első, a vadtermészet, ami nem túlélhető (láttam ilyet a hegyekben, amikor odamerészkedtünk, hogy nap végén a menedékházban élvezzük a pásztát), utána jön a civilizálódás is, ebben Hanoi nagyon jó: vannak tavak, de körülöttük minden dzsuva, mert még csak most kezdtek civilizálódni, de majd ha szintet lépnek, a becses harmadikba, akkor kitisztítják a tavakat és akkor itt is lesz Margit-sziget, meg Feneketlen tó (viszontlátás természetes természet!).

Álmodtam, először olyat, ami már ide kötődik, arra emlékszem, hogy már nem itt éltem, de amikor Apukám, CzapGabi és Carlos eljöttek ide (mi az összefüggés a három személy között?), külön-külön és mégis egyszerre, hogy önkénteskedjenek egy hmong faluban, akkor én is visszajöttem a kislányommal (lesz olyan, hogy lesz gyerekem?), hogy egyenként elbúcsúzzak tőlük (az elköszönés néha csak annyi, hogy többet nem), adtam tanácsokat is, pedig nem is nagyon kérték, lelkesen azt mondták, jó lesz ez így, s mit nekik pár hét, inkább egy évre maradnak...

Két fő érzésem van Hanoiban, abból egyik a „nyomorúság”. Hiába finomítom a helyzetet tanórákra bejárással, kutatási tervvel, nagyívű irományokkal, mi ide igenis nyaralni jöttünk. És a „mi” a kulcsa ennek, amitől nyaralás lesz mindez. Itt meg élnek az emberek, leginkább csak „éppenhogy”, és ami otthon egzotikus szépségnek (milyen sudár, milyen vékony a dereka!) tűnt, azt itt nyomorúságosnak látom, satnyának és éhesnek. Aztán vannak a luxusszolgáltatások, mert lehet itt európai színvonalon is élni, megvan minden hozzá, csak ki kell fizetni, persze a távolkeleti „többlet” nem tud lekopni róla (vagy tán Európában is van olyan, hogy a pincér vizelés közben megmasszírozza a vállad?), s a hajlongás is sokkal mélyebb, otthon egy pincérnek rangja van, itt meg csak a szolgálat ára és hozzá a szolgálók. Az utcán pedig kedvesek. És nagyon őszinték: úgy bámulnak rám, mint az állatkertben szokás a ketrecek előtt, ilyenkor néha aggódom is, hiszen robogóval csak egy szabály van: ami közvetlen előtted van, azt ki kell kerülni, nade amíg nyakát is kifordítva szájatátva bámulász, kiesik vagy 8 másodperc az előre figyelésből. Sokszor be is szólnak, nem értem, olyasmi ez, mint mikor a munkások az utcán, de nézem őket és mind mosolyog, mindig mind mosolyog.

Aztán amikor nem a nyomorúság van, akkor valami eksztatikus boldogság, hosszan tartó, érthetetlen és súlytalan nevetés. Váratlanul jön, múltkor a buszon, ahova épp sikerült felugrani mindkettőnknek, az hagyján, hogy le kell inteni, de meg se nagyon áll, csak lelassít kicsit. A legjobb pedig a jegyszedő, aki sorban odamegy az új felszállókhoz, akkor is amikor hatvanmillióan vannak rajta, s ugyan nem társalog, nem érdekli, hogy megköszönöm a jegyet, de amikor felszáll egy kisgyerekes nő, egyből megszervezi neki az ülőhelyet.

Az Irodalom Temploma pedig nem csak egy hely, nemcsak egy látványosság, hanem maga az emlékezet, maga a múlt, maga a szentség és maga az, ami magába zár.

-kutítani-

Tanúsítsuk be, hogy egy magyar személy egy blogbejegyzés erejéig – természetesen a velejéig tabusított – egyszempontú hírt ad benneállós viszonyáról egy messzitávoli országhoz!

Egy nagyonénsönt nép, akiket Jean Bottéro egyszerűen csak mezopotámiaiaknak hív, a történelem egy szokásosan hosszú pontján (tehát: „^egyszercsak^”) kifejlesztett egy kiegészítő gasztronómiai részrendszert, és nemtelen egyszerűséggel, nyilván hosszas gondolkodás és tanácskozás után elnevezte šiqqu-nak, majd – legalábbis nyelvileg – elhalálozott, hogy eztán már maximum csak dimenziókapukon át csodálkozhasson bizonyos személyek merészségén, akik e – valószínesen – halból, kagylóból vagy tücsökből (sicc!) készült fermentált kavirmányt a Worcester-szószhoz hasonlítják. A nép - Richard Dawkins és az időben előre-hátra kóborló mém”je”i által feltételezetten - meg nem maradt tagjai nem is sejtették, hogy még a több tízezer tonnányi fagyasztott tarrupörkölt-készlet kifogyása előtt ráeszmél valaki, hogy a šiqqu évtizedekig tervezgetett furmányos örökéletűsítése sikeres volt. A zeitgeist legutóbbi szellentése ugyan fent említett részrendszert megfosztotta kagylós és tücskös alesetétől, úgymond visszacsapva beszippantotta, ha tetszünk érteni a bdeológiai terminológiát, ám mint fűszeres hallé elkerült egészen a Tonkin-öböl nyugati partjaiig, ahol az emberek nemet vagy chả giò-t [errefelé ejtsd kb.: cjá zaa] meg lényegében mindenféle idegesítően száraz ételszerű képződményt tumkolnak bele (egy elnézést a veláris nazális idiolektális helyettesítéséért), és ha mesélni akarnak róla, a legtöbben nước mắmnak nevezik. Figyelembe véve, hogy most bizony tényleg kimondott feladatunk cseppet sem véletlen megfogalmazásában utalás szerepelt egy magyar személy viszonyára, és azt is, hogy van kedvünk teljesíteni feladatunkat, ki kell mondjuk, hogy nekem nem ízlik ez a cucc. A minap több percnyi ácsorgás és ácsingózás után olybá döntöttük magunkat, hogy be egy elegáns étterembe, miután a Văn Miếuból kilépve a Quốc Tử Giámra Miri nem az ilyenkor gyakoribb utcaundort érezte meg, hanem a gyomrát, ahogy ásítozásra áhítozik, no nem mintha meguntuk volna a „puttó” utcai kifőzdéket, a 10 centi magas ragadós műanyag minihokedliket, az útra lelógó látványkonyhákat, a tulajdonosok lányait, akik úgy készítik a mì xào-t, hogy a macskasimogatásból felocsúdva egy marék főtt tésztát kézzel átdobnak a lábasból a szomszédos wokba, miközben egy pillanatra sem veszik le tekintetüket az égről, vagyis – mondjuk pontosabban – arról, ami ott fent „van”, csakhát megilletődtünk, hogy miért nem drágább sokkal, úgyhogy – be kell vallanunk – a negatív evidencia ráadásul csalhatatlannak tűnő jelenléte (a képes, árazott étlap) vitt be minket az elegantéba, ahol végérvényesen elkaptam a nước mắm-kórt. Először a nyakam kezdett el égni, aztán a jobb térdhajlatom, majd a bal könyökhajlatom (ki szereti jobban úgy, hogy könyék?), másodszor (romló majdnemszámozás) pedig más sorrendben, de egyébként nagyon ügyesen bepirosodtak, mint egy szégyellős farkas, aki rossz dimenziókaput választott, és a Hagi megyei tini szépségverseny győztesének ölébe cseppent (ezt viszont nyílvánosan senki sem szereti, meg amúgy is, mennyire idekívánkozik, hogy: pottyant) – kereszttüzébe a fotóapparátcsontozatú rokonoknak, hogy végül végérvényesre halmazállapítsa magát szükséges gyomromban egy ősi dudor, melyen át az őszintén eksztinkt mezopotámiaiak okkumlálják, ki hogy tanúsítja őket és rajtuk keresztül önmagát. Van, aki szerint nem kellene elmondanom, de egyszer volt egy ismerősöm, aki szerint hasznosabban is eltölthetném az időmet, Miri szerint meg a Văn Miếuról kellett volna írnom.

No, persze, soha nem is akartunk helyesbeszélni.

Ezz(enn)el hazabeszéltem és hát...

Quod erat testificandum.

Magyarok Vietnamban

A múlt hétvége fele a Debrecen-Liverpool meccs lehalászásával telt, ami egy elég szörnyűséges folyamat egy átlag vietnami netkávézóban. Én meg kinéztem a térképen egy tavat, ami nincs is olyan messze és majd biztos milyen szép, hát nem. Annyira be van építve, hogy alig lehet elérni a partját. Lehet, hogy sok tó van Hanoiban, de ezek inkább büdös kis mocsarak. De hazafele találtam egy DVD boltot:). Furán vannak itt ezek, boltban kapni, borítóval meg minden – ami természetesen fénymásolat. Egy DVD kb. 20 000 dong, vagyis kb. 220 forint és 5-6 film van rajta. A kínálat: amerikai sikerfilmek, kínai sikerfilmek, Chaplin, és egy-két vietnami. A boltban volt egy srác, aki segített válogatni, majd egyből: mi a telefonszámom, megyünk-e majd kávézni, milyen öröm neki külföldiekkel találkozni. Az a baj, hogy semennyire nem érzem a helyi kódokat, vajon ha azt mondom, hogy persze, kávézzunk, akkor ő már az esküvőt tervezgeti, vagy csak szimplán örül, hogy valakivel lehet angolul beszélgetni? Mindenesetre leráztam, erre fél perc múlva mellémgördült robogóval, hogy akkor legalább hazavisz. Nojó:) Nem is stresszes a főút, ha nem gyalogszerrel próbálja az ember meghódítani. Nagyon lassan özönlenek mind és valahogy tényleg ez a közlekedés természetes módja. Amikor beértünk a Guesthouse-hoz, még annyit sikerült kipréselnie hatalmas angoltudásából, hogy mi az istennek mentem ilyen messze gyalog? Tényleg nem értette, itt nem szokás.

Vasárnap sokkal több mindent is megértettünk, ugyanis vendégségbe voltunk hivatalosak, Bélához:) Béla félig vietnami. Kiskorában itt élt, aztán még gyerekkorában átmentek Magyarországra; feleségével, Chánggal Oroszországban találkoztak, 5 évig tanultak ott mind a ketten. Egy darabig éltek Magyarországon, de 13 éve már megint itt, Vietnamban. Az egyik gyerekük az ELTÉn tanul, angol-kínai szakon, a másik pedig Belgiumban. Kérdeztük, hogy miért itt élnek, miért nem Magyarországon? Cháng annyit mondott, mert a Béla szeret itt. És tényleg. Szerinte itt még vannak nők. Elmesélte, hogy anyósa, aki túlélte a ’45-ös éhinséget, eljön hozzájuk minden hajnalban, mire Béla felkel, már az asztalon a reggeli, aztán nekilát az ebédkészítésnek, a közös ebédnél mindig kínosan ügyel arra, hogy Béla elé kerüljön az értékes étel, kaját meghagyni meg nagyon nem szabad, nem szól semmiért, de látszik rajta, hogy azt nem bírja elviselni; végül este hazamegy, csak vasárnap van pihi, és szégyelli a saját lányát, mert Cháng tanult és már nem tartja úgy a régi szokásokat. Az unokákról nem is beszélve. Mondta Béla, hogy neki jó itt, de azért a gyerekeit sok nyelven taníttatta, s most éppen egyikőjük sem itt tanul, nem véletlen. Azt éreztem, hogy nagyon szeretik őket, de el tudják engedni. Naponta beszélnek skype-on, Cháng meg aggódik, hogy a fia nem eszik rendesen, igazi anyuka:).

Béla számon tartja az itt lakó magyarokat. Tudja mi az, onnan-ide. Kapásból sütivel fogadott, Cháng sütötte: diós és almás pite(!). Nem ettem édességet, mióta itt vagyunk (najó, egyszer, az a japán süti, az jó volt:). Nem szokás. Vagyis nincs. Jókat nevettek és sorolták, hogy mik a tipikus hiány-tünetek, ebből az első, vagyis a leghamarabb jelentkező: a süti. A többi még nem jelentkezett. Először elmentünk sörözni, Cháng átvette velem, hogy az étlapon mi micsoda. Ha csak a felére emlékszem is, fele annyira vagyunk elveszve. Aztán megszántak és elvittek egy nagyon menő vegetáriánus(!) étterembe. Ízorgia:) Minden finom volt. Egyszerűen az van, hogy itt is van színvonal, csak nem az utcán. De ez egy elegáns hely volt, ráadásul húsmentes. Gyönyörű ételek! Az a szisztéma, hogy kihoznak rengeteg kistálkát, amin mindenféle étel van: itt ráadásul azzal játszottak, hogy volt, ami halnak nézett ki, volt, ami csigának, marhahúsnak, persze mind zöldség, vagy gomba. Az ételek mellé két nagy tál rizs és végül három féle leves. Azt ugyanis a végén eszik, azzal öblítik le az ebédet. Amikor végeztünk, még hoztak vietnami teát is. Ez valami helyi alap, hasonló ízt sem éreztem sose, elég erős, zöld tea jellegű, felfrissítő hatású.

Aztán taxival haza, csupa jóérzés. Helyiekkel nem olyan elveszős itt, mint eddig. Elhatároztuk, hogy ennyi volt a belerázódás, innentől minden hétvégén megyünk valahova, ami nem Hanoi.

Hétfőn pedig előkerült a negyedik magyar. Ő a nagykövetségen dolgozik, vagyis gyakornok. Azt mondja, szeret itt, de rengeteget gúnyolódik a helyieken. Suli után megalapítottuk a Vietnami Magyar Röplabda Szövetséget, vagyis a VMRSZ-t:). A kolesz előtt van egy pálya, labdát meg vettünk valamelyik este. Toltunk egy meccset négyen, aztán jöttek a helyiek is. Az van, hogy marha jól játszanak, de mi is:) Ők fürgébbek, de kevesebbet gondolkodnak. Magamban azon nevettem, hogy otthon mennyit erőlködtünk, hogy lejárhassunk valahova játszani, hogy legyen pálya, hogy legyen annyi ember, itt meg van, csak úgy, egyszerűen, mert itt mindenki ráér. 

Vándorlás...

...a messzi úton. Vándorlás, ameddig bírom. – ’80-as évek magyar filmjei, ők menekültek. Nem repülővel, hanem egy szál gitárral. Csak úgy lehetett. Van egy elmélet, miszerint: aki messze megy hosszú időre, az menekül. Vagy kalandvágyó:) Vagy menekül. A szobámban volt mindig a legegyértelműbb – talán már olyan látványosan reprezentálja a nekem fontos életterületek harmonikus egybe-egybe kapcsolódását: jó otthon. Volt egy flashem az éjszakai esőben a pici belső tó szélén üldögélve, miközben vérmoszkítók keringtek körülöttem, meg elrohant egy patkány, trallala, vietnami idill, vajon a halak miért ficánkolnak jobban, ha esik? Szóval van ez a nyomakodás dolog, ami nem hiányzik - amikor az egyik ember azon van, hogy miként tudná kéretlenül odanyomakodni egyik testrészét a másikéhoz. Meg az is, amikor ezeknek a megtárgyalása folyik. Verziók. Végül az elkerülhetetlen harmadik, amikor már az a téma, hogy ki melyikről tud, melyikről tudhat és melyikről tudhatna. Dead end. Hogy kerültem bele? Én kezdtem volna el? Akkor talán lehet vége is. Mondjuk itt. Két regény jut sokszor eszembe. A részleg az egyik, de még mielőtt elindultam, tudtam, hogy ez az. A másik a sok láz alatt, nem meglepődni: Iskola a határon. Vica! emlékszel, az aláhúzott sorok... Meg amikor tulajdonképpen hazamehetne, de akkor nem lenne. Nem lenne? Ami miatt. Amitől. Érteni vélem. Balázsnak meg kiveszem a nagykövetség könyvtárából, ha lehet. Bár ő filozófiai katarzisokat él át, lehet, hogy nincs is rá szüksége. Mindenesetre per pillanat se víz, se áram. Legyen egy kis jóga, az illatos gyékények várnak az erkélyen. A zaj folytonos. Belül meg úgysincs. A személyesség eluralta az útibeszámolót, micsoda merénylet. Vajon otthon Ti hogy vagytok?