Arról is lehetne vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra; neki úgyis mindene megvan, ami jó; minthogy tehát elégséges önmaga számára, semmi egyébre nincs szüksége; márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes; innen van ez a mondás: „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ámde mégiscsak különös volna, ha a boldog embernek minden egyéb jót megadnánk, csak éppen barátot nem juttatnánk neki, ami pedig a rajtunk kívül levő javak közt nyilván a legnagyobb. Ha a barátot az jellemzi, hogy inkább ő tesz jót, semhogy jótéteményt fogadjon el; s ha a jó embernek és az erénynek a jótétemény gyakorlása az ismertetőjele; s ha nagyobb erkölcsi érték az, hogy barátainkkal teszünk jót, mint hogy idegenekkel: ebből következik, hogy az erkölcsös embernek is szüksége van olyanokra, akik tőle jótéteményben részesülhessenek. S éppen ezért az is kérdés tárgya lehet, vajon inkább a jó szerencsében van- e szükségünk barátokra, vagy pedig a balszerencsében; mert hiszen nemcsak a szerencsétlen embernek van szüksége olyanokra, akikkel ő jót tehet. De furcsa volna az is, ha a boldog embert magányos életre kárhoztatnánk, hiszen senki sem választaná szívesen azt a sorsot, hogy magába vonulva, akár az összes javakat birtokolja: az ember állami közösségre hivatott lény, s természettől fogva társas életre van alkotva. Ez tehát a boldog ember lényegéhez is hozzátartozik, mert hiszen a természetszerű javak egyébként a birtokában vannak. Márpedig az csak világos, hogy sokkal többet ér barátokkal és erkölcsös emberekkel együtt tölteni az időnket, mint idegenekkel és jöttment emberekkel; tehát a boldog embernek is szüksége van barátokra.
Ἀμφισβητεῖται δὲ καὶ περὶ τὸν εὐδαίμονα, εἰ δεήσε-
ται φίλων ἢ μή. οὐθὲν γάρ φασι δεῖν φίλων τοῖς μακα-
1169b.5
ρίοις καὶ αὐτάρκεσιν· ὑπάρχειν γὰρ αὐτοῖς τἀγαθά· αὐτάρ-
κεις οὖν ὄντας οὐδενὸς προσδεῖσθαι, τὸν δὲ φίλον, ἕτερον
αὐτὸν ὄντα, πορίζειν ἃ δι' αὑτοῦ ἀδυνατεῖ· ὅθεν “ὅταν ὁ
δαίμων εὖ διδῷ, τί δεῖ φίλων;” ἔοικε δ' ἀτόπῳ τὸ πάντ'
ἀπονέμοντας τἀγαθὰ τῷ εὐδαίμονι φίλους μὴ ἀποδιδόναι, ὃ
1169b.10
δοκεῖ τῶν ἐκτὸς ἀγαθῶν μέγιστον εἶναι. εἴ τε φίλου μᾶλλόν
ἐστι τὸ εὖ ποιεῖν ἢ πάσχειν, καὶ ἔστι τοῦ ἀγαθοῦ καὶ τῆς
ἀρετῆς τὸ εὐεργετεῖν, κάλλιον δ' εὖ ποιεῖν φίλους ὀθνείων,
τῶν εὖ πεισομένων δεήσεται ὁ σπουδαῖος. διὸ καὶ ἐπιζητεῖται
πότερον ἐν εὐτυχίαις μᾶλλον δεῖ φίλων ἢ ἐν ἀτυχίαις,
1169b.15
ὡς καὶ τοῦ ἀτυχοῦντος δεομένου τῶν εὐεργετησόντων καὶ τῶν
εὐτυχούντων οὓς εὖ ποιήσουσιν. ἄτοπον δ' ἴσως καὶ τὸ μο-
νώτην ποιεῖν τὸν μακάριον· οὐδεὶς γὰρ ἕλοιτ' ἂν καθ' αὑτὸν
τὰ πάντ' ἔχειν ἀγαθά· πολιτικὸν γὰρ ὁ ἄνθρωπος καὶ συ-
ζῆν πεφυκός. καὶ τῷ εὐδαίμονι δὴ τοῦθ' ὑπάρχει· τὰ γὰρ
1169b.20
τῇ φύσει ἀγαθὰ ἔχει, δῆλον δ' ὡς μετὰ φίλων καὶ ἐπιει-
κῶν κρεῖττον ἢ μετ' ὀθνείων καὶ τῶν τυχόντων συνημερεύειν.
δεῖ ἄρα τῷ εὐδαίμονι φίλων.
egyetértek :)
VálaszTörlés