Vergődés

újabb vietnami film, de ez inkább beszámoló, mint ajánló, mert otthon nem adják úgysem: http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2458

Boldog Karácsonyt!

Nikomakhoszi etika

Arról is lehetne vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra; neki úgyis mindene megvan, ami jó; minthogy tehát elégséges önmaga számára, semmi egyébre nincs szüksége; márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes; innen van ez a mondás: „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ámde mégiscsak különös volna, ha a boldog embernek minden egyéb jót megadnánk, csak éppen barátot nem juttatnánk neki, ami pedig a rajtunk kívül levő javak közt nyilván a legnagyobb. Ha a barátot az jellemzi, hogy inkább ő tesz jót, semhogy jótéteményt fogadjon el; s ha a jó embernek és az erénynek a jótétemény gyakorlása az ismertetőjele; s ha nagyobb erkölcsi érték az, hogy barátainkkal teszünk jót, mint hogy idegenekkel: ebből következik, hogy az erkölcsös embernek is szüksége van olyanokra, akik tőle jótéteményben részesülhessenek. S éppen ezért az is kérdés tárgya lehet, vajon inkább a jó szerencsében van- e szükségünk barátokra, vagy pedig a balszerencsében; mert hiszen nemcsak a szerencsétlen embernek van szüksége olyanokra, akikkel ő jót tehet. De furcsa volna az is, ha a boldog embert magányos életre kárhoztatnánk, hiszen senki sem választaná szívesen azt a sorsot, hogy magába vonulva, akár az összes javakat birtokolja: az ember állami közösségre hivatott lény, s természettől fogva társas életre van alkotva. Ez tehát a boldog ember lényegéhez is hozzátartozik, mert hiszen a természetszerű javak egyébként a birtokában vannak. Márpedig az csak világos, hogy sokkal többet ér barátokkal és erkölcsös emberekkel együtt tölteni az időnket, mint idegenekkel és jöttment emberekkel; tehát a boldog embernek is szüksége van barátokra.

 Ἀμφισβητεῖται δὲ καὶ περὶ τὸν εὐδαίμονα, εἰ δεήσε-

ται φίλων ἢ μή. οὐθὲν γάρ φασι δεῖν φίλων τοῖς μακα-

1169b.5

ρίοις καὶ αὐτάρκεσιν· ὑπάρχειν γὰρ αὐτοῖς τἀγαθά· αὐτάρ-

κεις οὖν ὄντας οὐδενὸς προσδεῖσθαι, τὸν δὲ φίλον, ἕτερον

αὐτὸν ὄντα, πορίζειν ἃ δι' αὑτοῦ ἀδυνατεῖ· ὅθεν “ὅταν ὁ

δαίμων εὖ διδῷ, τί δεῖ φίλων;” ἔοικε δ' ἀτόπῳ τὸ πάντ'

ἀπονέμοντας τἀγαθὰ τῷ εὐδαίμονι φίλους μὴ ἀποδιδόναι, ὃ

1169b.10

δοκεῖ τῶν ἐκτὸς ἀγαθῶν μέγιστον εἶναι. εἴ τε φίλου μᾶλλόν

ἐστι τὸ εὖ ποιεῖν ἢ πάσχειν, καὶ ἔστι τοῦ ἀγαθοῦ καὶ τῆς

ἀρετῆς τὸ εὐεργετεῖν, κάλλιον δ' εὖ ποιεῖν φίλους ὀθνείων,

τῶν εὖ πεισομένων δεήσεται ὁ σπουδαῖος. διὸ καὶ ἐπιζητεῖται

πότερον ἐν εὐτυχίαις μᾶλλον δεῖ φίλων ἢ ἐν ἀτυχίαις,

1169b.15

ὡς καὶ τοῦ ἀτυχοῦντος δεομένου τῶν εὐεργετησόντων καὶ τῶν

εὐτυχούντων οὓς εὖ ποιήσουσιν. ἄτοπον δ' ἴσως καὶ τὸ μο-

νώτην ποιεῖν τὸν μακάριον· οὐδεὶς γὰρ ἕλοιτ' ἂν καθ' αὑτὸν

τὰ πάντ' ἔχειν ἀγαθά· πολιτικὸν γὰρ ὁ ἄνθρωπος καὶ συ-

ζῆν πεφυκός. καὶ τῷ εὐδαίμονι δὴ τοῦθ' ὑπάρχει· τὰ γὰρ

1169b.20

τῇ φύσει ἀγαθὰ ἔχει, δῆλον δ' ὡς μετὰ φίλων καὶ ἐπιει-

κῶν κρεῖττον ἢ μετ' ὀθνείων καὶ τῶν τυχόντων συνημερεύειν.

δεῖ ἄρα τῷ εὐδαίμονι φίλων. 

-az efemnemer protagoreizmus se (sántít)-

Jómapot,
híradásom elsőként következő állomása egy
szívesen látogatott hely teleakusztikai környezetének idebelemutatása.
Ma, amikor a tetőn álltam,
merthogy Vietnamban vannak tetők (ám!),
és nem gondoltam arra, hogy szükségünk lenne egy jobb térképre
az életbennemaradáshoz,
rájöttem, hogy szégyenlősebb vagyok,
mint régebben,
meg még érdekes dolgokra is, amik téged most nem érdekelnek,
kedves olvasó,
és nem tudtam hovaeltenni ez információt,
a zsebem likas, a kedvem jó,
seahova se fér ez,
először sáfárkodni akartam vele,
hogy ha disztribuálom, hátha dezinformálódik,
no nem mintha most különösebb morféja lenne,
aztán eszembe jutott, hogy van egy blog,
ahova beírási jogosultságot kaptam egy gyűrűs személytől,
aki immár mintha aludna, de attól még most errekihasználtam,
az olvasásért cserébe pedig fel tudok ajánlani egy fájlt,
ami most sült a gépzsíroijótechnozeneasztaloshüvelyemben,
és a vessző után kimondott célja,
hogy bemutassa azonnyomban vietnami beülős akusztikai alaptermetét,
amelyben talán a legtöbb idót ütöttük le.
Azért kezdem ezzel a kircsmivel Vietnam akusztikai állapotának bemutatását,
mert hónapokig talányt jelentett,
hogy lehetne akusztikai terminológiával megragadni annak az okát,
hogy ezen a helyen ugyanúgy képtelenség beszélgetni,
ahogy bizonyos embereknek úgy tűnt,
Prótagorász tételeit követve is ellehetetlenül mindenfajta érdemi dialógus.
Szerintem ennél nagyobb a "baj"":"

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/vanegyklub_tb_vnhntdhhn_091222-01.mp3

Vietnami (kétszemélyes) olvasó szerzetesrend

Mostanság szerzetesként élünk, lassan rendet is alapíthatunk, de nem lesz történelme, csak két személynek szól, ennyi pont elég. Reggel jutott eszembe, amikor nyitogattam a szemeim, Balázs meg itt ült mellettem az asztalnál épp egy olyan pozícióban, mintha ezer éve kódexeket olvasna. És ez tulajdonképpen így is van. Kora reggeli imádkozás. Nem az, de lényegében. Aztán felolvastam neki egy reggeli utáni Empedoklészt (ógörögül), idézzek belőle? szeretnétek? Najó:) ... Utána fejtegettük, beszélgettünk, napközben pedig ki-ki a maga dolgát, Balázs Platónt, én a filmes cikkeket töltöttem fel, talán még az ünnepek előtt élesednek, dejó lenne, viet filmes események, abból ez egyik igazán jóleső volt, sok-sok kép is, feltölteni meg milyen nehézkes ezzel a nettel, de mindegy, megvan. Munkálkodás után elmentünk vacsorázni, ebben is szerzetesi, finomakat, de csak kétszer eszünk egy nap, aztán vissza haza, most blogolok, Balázs már olvas, de ha ezt mind leírtam, felolvasok neki egy esti viet mesét, kaptok ebből is idézetet...! Hát így telik a vietnami kétszemélyes olvasó szerzetesrend egy vasárnapja:) Boldogság.

Empedoklész: Az érzékek védelme

στεινωποὶ μὲν γὰρ παλάμαι κατὰ γυῖα κέχυνται·  

2.10

 πολλὰ δὲ δείλ' ἔμπαια, τά τ' ἀμβλύνουσι μέριμνας.

 παῦρον δ' ἐν ζωῆισι βίου μέρος ἀθρήσαντες

 ὠκύμοροι καπνοῖο δίκην ἀρθέντες ἀπέπταν

 αὐτὸ μόνον πεισθέντες, ὅτωι προσέκυρσεν ἕκαστος

 πάντοσ' ἐλαυνόμενοι, τὸ δ' ὅλον <πᾶς> εὔχεται εὑρεῖν·

2.15

 οὕτως οὔτ' ἐπιδερκτὰ τάδ' ἀνδράσιν οὔτ' ἐπακουστά

 οὔτε νόωι περιληπτά. σὺ δ' οὖν, ἐπεὶ ὧδ' ἐλιάσθης,

 πεύσεαι οὐ πλέον ἠὲ βροτείη μῆτις ὄρωρεν.

„Mert szűknyílásúak ugyan a tagokban szétszórt képességek, mégis sok nyomorúságos hatol beléjük, amely tompítja a gondolkodást. Élettartamuk alatt az élet kicsiny részére figyelnek fel, gyorsanhalók, füst módjára felemelkednek és tovaszállnak, és egyedül azt hiszik el, amibe ki-ki belebotlott mindenfelé űzetvén – ki dicsekedhetnék azzal, hogy megtalálta az egészet? Ily módon sem nem láthatóak ezek az embereknek, sem nem hallhatóak, s eszükkel sem foghatóak föl. Ám te, miután elkanyarodtál ide, majd megtudod: többre nem ér fel halandó elme.”

A Fehér Ló Templomának legendája

„A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.
Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér Ló Temploma valamikor a To Lich folyó partjára épült. A folyó napjainkban már nincs meg, eliszaposodott, mocsarassá vált, de akkoriban még bővizű volt, és a Vörös folyóba ömlött. A To Lich nagyon széles, sekély, nehezen hajózható folyó volt. Az év bizonyos időszakaiban ugyan a Vörös folyóba ömlött, más évszakokban azonban nyugati irányban, visszafelé vezette a vizet. A két folyó közti állandó vízvándorlás különösen veszélyessé tette a hajózást ezen a szakaszon. Emiatt még nagyon régen templomot építettek a folyó szellemének. Sok mítosz, legenda szól a környékbeli szellemekről, akiknek nagy hatalmuk volt a folyó mentén. Az egyik ilyen szellem, To Lich volt. To Lich a folyóparton élt családjával. Azt tartották róla, hogy egykoron erényes, ügyes ember volt. Amikor meghalt, a folyót, amely mellett élt, róla nevezték el. Később a folyópart szellemeként tisztelték. Amikor a folyó menti földeket művelés alá vonták, vagy felásták, hogy új házakat építsenek, a folyó szellemének engedélye is kellett hozzá, és illett ajándékokkal elhalmozni, imádkozni hozzá. Ha a szellem nem örült az új építménynek, arra rossz sors várt. Ráadásul a To Lich folyó mellett, vele együtt őrködött a terület felett a föld szelleme is, akit a környéken Long Do (a Sárkány Köldöke) néven neveztek. 866-tól 875-ig az a földterület, ahol ma Hanoi áll, kínai irányítás alatt állt Giao Chi néven. Kormányzója Cao Bien kínai mandarin volt. Egyszer Cao Bien nekilátott, hogy a rá bízott területen felépítse erős falakkal, tornyokkal körülvett rezidenciáit. Hallott ugyan egy helyi népmesét egy nagy fehér szakállú öregemberről, aki állítólag a térség földjeinek szelleme volt, de nem tulajdonított a viet nép legendáinak valami nagy jelentőséget. Egy szép napon azonban, amikor Cao Bien az építkezés területét éppen személyesen ellenőrizte, megpillantott egy hatalmas felhőt, mely öt pompázatos színben ragyogott fenn az égen. Aztán a földön hirtelen hidegre fordult az idő, és a fagyos szél megbetegítette Cao Bien kormányzót is. Talán lázas betegsége miatt úgy vélte, mintha egy őszszakállú öregembert látott volna egy sárkány hátán a felhők között. Az öregember magas szárú cipőt, vörös kalapot és lila talárt viselt. A levegő ekkor hirtelen megtelt mérgező gázok szagával, és a kormányzó mennyei hangokat is hallott. Cao Bien azonnal megértette, hogy a hatalmas, földre vigyázó szellem jelent meg előtte, aki szokás szerint ajándékot és imákat kér cserébe azért, hogy a megtervezett falak, tornyok, házak sikeresen felépülhessenek. Aznap éjjel, álmában újra megjelent az öregember, és azt mondta Cao Bien kormányzónak:  - Én Long Do vagyok, a Sárkány Köldöke, és látom, hogy erős falakkal, tornyokkal körülvett várat szeretnél itt építeni. Eljöttem, hogy meglátogassalak... 
Cao Bien azonban ahelyett, hogy behódolt volna a hatalmas szellemnek, úgy gondolta, erősebb varázslatokkal sikerül majd őt elkergetni onnan. Reggel azonmód megkísérelte az általa gonosz ördögnek gondolt szellemet minden eszközzel ártalmatlanná tenni, sőt, irányítása alá vonni. Ennek érdekében a szellem temploma alá bronz és vas amuletteket ásatott el, mivel azt hitte, hogy ezek a talizmánok, amulettek a szellemnél erősebb varázserővel bírnak. Alighogy elásatta a varázslatos erejűnek gondolt tárgyakat, hatalmas vihar támadt a környéken. De akkora, hogy toronymagasra korbácsolta fel a környező víz hullámait, és ledöntötte a legnagyobb fákat is. A vihart kísérő villámok belecsaptak a szellem templomába, és elolvasztották a kormányzó amulettjeit. Cao Bien nagyon megrémült a természetfeletti jelenségtől, és riadtan visszamenekült hazájába, Kínába. Később Giao Chi tartományban maradt beosztottai ajándékokkal és imákkal nagy nehezen kiengesztelték a haragos szellemet. Amikor Vietnam függetlenné vált Kínától a XI. Sz.-ban, Ly Cong Uan (aki Ly Thai To király néven uralkodott) elhagyta egykori fővárosát, Hoa Lu-t, hogy a mai Hanoi területén lévő városba, Thang Long-ba települjön át. Úgy másfél év múlva ő is nekilátott erős, magas falakkal körülvett várat, citadellát építeni. Azonban a föld még a hatalmas vihar és a folyó hullámai, áradásai miatt ingoványos, mocsaras volt, és a felépített falak rendre összeomlottak. A király ismerte a régi legendát a területet őrző szellemekről, és rendbe hozatta Long Do és To Lich félig elpusztult oltárait. Az újjáépített templomban ajándékokkal halmozta el a szellemeket, és imákat mondott nekik. Álmában aztán neki is megjelent az ősz öregember, meghajolt és így szólt:  - Hosszú életű király, úgy döntöttem, hogy ez a birodalom olyan sokáig fog fennállni, mint a legendás Thi Son hegység. Másnap reggel, mialatt a király buzgón imádkozott, a környéket elvakította egy hófehér paripa fénye, amely a templom felől nyugati irányba száguldott el, s nyomában jól láthatóan megmaradtak patájának nyomai. Ahogy a hófehér paripa vágtája során körberajzolt egy nagyobb földterületet, visszatért a templomba, és úgy, ahogy jött, el is tűnt. A király nyomban rájött, hogy a jelenés nem lehetett más, mint To Lich, a folyó szelleme. A hófehér paripa nyomait követve kirajzolódtak előtte a megépítendő vár körvonalai. A király döntése alapján a citadella végleges helye valóban a ló által körülírt terület lett. Ly Thai To a hófehér paripát jelölte meg Thang Long (a mai Hanoi) védőszellemévé, aki ezután majd gondját viseli országának, és az általa megtervezett citadellának is. A történelem során a város utcáin három alkalommal is tűzvész söpört végig, elpusztítva szinte minden épületet, de a To Lich folyó partján épült templom mindannyiszor érintetlen maradt.”

forrás: Dr. Gion Gábor
VIETNAMI MESÉK, LEGENDÁK
Kéziratként a fordítótól, 2000 március
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ki-ta-r(i(r))tá(r)s

Egyszer csak Sebi azt mondta, hogy „Szeretnék egy összefüggéstelen szólistát kapni tőled, melynek elemei a mindennapi tevékenységeitekkel kapcsolatos tényszerű szabad asszociációk.”, én meg egyrészt arra gondoltam, hogy

Ne kényszerítsen összefüggéstelenségre!,

másrészt meg arra, hogy ha mégis, akkor talán mindenkire megérdemli (a szónak mind a két finom jelentésárnyalatát figyelembe véve), hogy elolvassa, aki rendszeresen azzal zaklatja fel magát, hogy idetéved.

Szóval, akkor vegyen számításba!
Mert Mr. Enkhtuvshing Altuntsol rajtam keresztül csiklandozza Miss Veranika Marchenkót, akinek aztán benéz a barátja, Ben,
úgyhogy lenyugóóószanak és elmennek a downtownba baromkodni.
Én inkább lemegyek Jerzy Kaczmarekhez,
és viszek neki frissen szerzett Millert,
az erkélyen megkérdezi,
hogy miért nem tudunk mi soha komolyan beszélgetni.
Bebizonyítom neki, hogy mindig is komolyan beszélgettünk.
talpigtökély Francesca visszahozza a Heidegger-könyvet, amit kölcsönadtam neki,

Cesare pedig a dévédét,
amiről az Extra Life new yorki avantgarde reneszánsz progrock együttes
Secular Works című, (tőlem, de bizton mástól is) díjat nyert albumát emeli ki.

Csekkelem Mirit. Film, leül, feláll, cigi, simi, korszellem.

Szeretek itthon.

Az óráim 8-tól délig,
Tania és Katia elmesélik,
Vlagyivosztok milyen jó hely, és 6000 kilométerre van innen.
Szememben mindkét állítás ugyanolyan arany csöppigazság.
Századszorra is megkérdezem Cômtól,
hogy mikor lesz net, amivel netezni,
diák, amivel buszbérlet,
library card, amivel library.
maybe... jó, ne fejezd be, értem!

Egyáltalán nem neveztem volna semminek.
életnek meg főképp nem.
Egészen valamikor múltkorig.
Talán csak egy perce történt.
De inkább tegnap.
Végülis onnan indult,
hogy érthetően fejezzem ki magam,
hogy tényleg összeköltöztünk Mirivel.
Jelentem, holnap lesz sokideje, hogy együtt élünk.
nem osztozunk a szobán, és nem is megosztjuk,
hanem belakjuk.

A harmadik ágyon (minthogy háromágyas)
hivatalosan egy magyar srác lakik,
aki eddig egyszer aludt itt.
túl jók a kapcsolatai ahhoz,
hogy itt aludjon, amikor nem épp a koliba élemedik be,
és nincs kedve hazamenni.
szóval, lassan otthon lett a szoba,
és lassan barát lett a környezet,
úgyhogy most már élet az ilyen.
Először alig éreztem kedvet a szociálkodáshoz.
Aztán találtunk három ropiszimpatikus magyar csávót,
aztán megjöttek a lengyelek, eszméletlen jó banda
(hogy tetszik ez a trógernyelv?),
majd a mongolokat is megkedveltük,
a lányok ilyen jókislányok,
akik mindig megírják a leckét,
és előre lendítik az óra menetét,
a férfiak meg bolondos-erőszakos naplopók.
Egyedül az oroszokat nem tudtam hovarakni,
amíg az egyik roppant tehetséges lány
meg nem adta az ímélcímét.
most már ők is rendben vannak.
Még a kínaiak is aranyosak,
de ők sajnos állandóan vietnamiul próbálnak beszélni,
főleg, hogy tudják, mi is azt tanulunk.
no jó, de azért be-szél-ni? wahh!
mi ez, bazdmeg, élőnyelvszak?
Egyébként angolt tanítunk egy nyelviskolában
meg egy magyar házaspárnak magánban.
egész jó kis pénzünk van,
még a végén lesz mit a tejbe aprítani.

Szerintem júniusig kapnánk az itteni ösztöndíjat
meg a szállást, hogyha nem jelentenénk be százszor,
hogy elmegyünk.
no, jó, ösztöndíjat kapni meg szállást,
az úgy tűnik, hogy nem ugyanaz,
de itt igen.
ösztöndíjat úgy kapsz,
hogy sokszor bemész, és ottalszol.
szállást is.

Aztán Anikó felhív, hogy megbetegedtek,
Elena Rapowecz átjön, hogy mikor kezdődik az atlétika a sportnapon,
és hogy van-e még olyan undorító chips,
amit a köcsög kínai boltos sózott ránk,
mert ki nem állhatja, hogy van egy raklap dongunk,
és nem vesszük meg a szuper kínai termékeket,
majd Anja Tsviliova meséli el, hogy az anyukája orosz,
az apukája vietnami,
utána felmenekülvén a szobába belenézek a Maywaldba,
(imádom a nyelvét:
"A νοῦς és πλοῦς összetettei azonban a többes seml. nom.- és acc.-ban csak összevonatlanul használtatnak; tehát: εὒνοα, εὒπλοα.")
rendelek pizzát, majd megkérjük Lê My͂ Attilát,
hogy tanítson meg helikopterezni,
mert akarunk bérelni egyet.
Holnapután azért nem mentünk el a magyarhonban végzett
vietnamiak focicsapatába játszani,
mert kint volt a picsában a hely, és nem láttuk át a térképen,
hogy kéne odabuszozni, az utak meg kátyúsak, híres magyar akripszóval.
Meg mert berúgtam és elaludtam...
aztán elhívjuk Nguyên Bélát kávézni,
utána hiányzik anyu,
aztán meg Miri túraterveket esz-kábál,
ha nem -közöl,
miközben sok sikert kívánok a túl- és televilágiasodáshoz.

No, igen, élet a huyền!

bécsi események

ez nem tartozik a témához, csak tökjó:)
http://renedesor.wordpress.com/
(elég hosszú oldal, érdemes rákeresni a Diána Keller szókapcsolatra;)


és akkor magyarul is:
http://artportal.hu/aktualis/hirek/somosi_rita_essl_art_award_cee_09