Jókai hazaért

http://jokaimor.freeblog.hu/archives/2010/03/12/Jokai_vietnami_nyelven/

http://www.nyest.hu/hirek/egzotikum-es-nyelvtanulas-ingyen-irany-vietnam

Hà Nội, bàzdmẹg

Vagyis viszontlátásra!

No nem szó szerint, talán inkább azt kellene mondanom, szervusz!

Meg főleg azt, hogy köszönöm. És akkor ez itt a reklám helye: köszönöm mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy idejöhettem és itt úgy lehettem, ahogy szerettem itt lenni. Mirinek, hogy meglátta a pályázatot és elhívott; Andrásnak, aki ott aludt mellettem, amikor öszvefogalmaztam a jelentkező formulákat; Jelen Tanár Úrnak, hogy engem is ellátott ajánlással; a 9-es busz útvonalán lakó agresszív lejmolóknak, hogy minden nap arra a következtetésre juttattak, jót fog tenni egy marék szünet; aztán köszönet Trần Đình Kiêmnek a lelkesítésért, a közvetítésért, a tanításért; hypaTominak a nagy büdös semmiért és a szobáért, ahol lakhattunk; Laurának az állandó kulturális kerekasztalért; Mạnh Cườngnek a đàn bầu-óráért; Jerzynek, hogy minden nap kért kávés cigarettát, és elmesélte, hogy rúgott be összesöprig; Đạtnak, hogy vicces nevünktáblát lobogtatott a reptéren; feleségének, hogy elvitt áo dài-t varratni; Cezarynak, mert megmutatta, hogy mindenből lehet unatzoknit gyártani; Váraljai Mártonnak a teát; Francescának rövid előadását a dordzsáról; úgy általában a vietnami embereknek, hogy többet mosolyogtak, mint amennyit akár elméletileg, akár gyakorlatilag lehetséges; Anh Anhnak, hogy nem cserélte le a nevét; Péternek, hogy ő volt itt a legkedvesebb értelemben magyar személy; Nyikának a tiszta, kupakocskás lazacért; Attilának a vietnami-magyar kapcsolatok filozófiailag is bonyolult hálózatába való beavatásáért; Bélának, hogy olyan normális; feleségének, Csángnak a paprikás krumpliért; Michelének, hogy feltalálta a Suzy nevű koktélt; [csecsu]-nak, hogy századszorra is zokszó nélkül, minimális palintlúdójú, 20 kiloherz körüli kiabálással, fitten-frissen nyitotta ki a kaput, amikor későn értünk haza; Pirinek, hogy kedves leveleket írt, amiket a nehéz időkben nagyon jó volt olvasni; Zsoltnak, hogy olyan ügyesen fejlődött az angolt illetőleg; a többi angoltanítványomnak, hogy nem rángatták az ingemet - „gyere vissza! gyere vissza!” -, amikor extanítványaimmá avanzsáltam őket; Alex Thươngnek, hogy összevarrta a legötlettelenebbül visszataszító szórakozóhelyet, amelyen valaha jártam; Anikónak, hogy láthattam, van olyan magyar, aki temperamentumilag itt igazán hazatalált; Thanh Xuân professzornak, hogy néha újra ovisnak érezhettem magam; Dr. Thúynak, hogy meggyógyította Mirit, amikor már hope against hope-ot játszottunk minden kezünk ügyébe akadó fogalommal; Mr. Khôinak a viétnámi bürokrácia útvesztőiben való látványos ücsörgéséért; a világ legegyértelműbb takarítónőjének rendszeres megjelenéséért; az SS club lányainak, mert mindig nagyon szolgálatkészek voltak, és nekik van a Földön a legrosszabb zenei ízlésük; Pablónak, hogy mindig lefestette volna a testem, ha hagyom; az orosz lányoknak – indokolhatatlan; Mr. Olimpiknak, hogy folyton mutogatott és parancsolgatott a röpipályán, és egy hét alatt sikerült elérnie, hogy minden magyar vendég megutálja a röplabdát; Inkusnak Duns Scotust megszégyenítő szeretetemanációiért; Tony Hưngnek a vidám borostadestrukcióért; Douglasnek, hogy mindig olyan lelkesen integetett; Jerrynek a Cinematheque-ért; Elenának, hogy hétköznapiságot varázsolt a hétköznapjainkba; Évának a kedves meglepetésért; barátainknak a karácsonyi filmet, ami ünneppé tette az ünnepet; és legfőképp családjainknak a folyamatos kontaktért, szupportért és hogy elviselték az óhatatlanul elő-előtörő angol kölcsönszólavinát, mely telefonbeszélgetéseinkben az ő fülüket is el kellett torlaszolja.

Kékbolygó immár elég kicsinek tűnik, és ha lehet ilyet mondani, inkább betonszínűnek meg nyugatszínűnek.

Ha szumma szummárumot kell játszani, márpedig most épp erre vagyok felkérve, akkor azt mondom, Viétnám még tényleg egészen más vidék, mint a mi tágabb értelemben vett házunk tája, de az elvet, amit az elején megfogalmaztam, miszerint „nagyon nyitottnak kell lennünk a hasonlóságokra is, hiszen azokat talán nehezebb észrevenni”, elég könnyű volt betartani. Ez a világ a mi itteni magyar ismerőseink számára egyáltalán nem élhetetlen, nem megszokhatatlan és nem is különösebben furcsa. Vannak momentumok...! Ami alatt azt értem, hogy kifejezetten megjegyzésre, elmesélésre váró események kúsznak át tudatküszöbünkön perc-mint-perc, de ezek nem képeznek igazi folytonosságot. Ha perszónafilozófiailag kell valami pozitívat az asztalra tenni, akkor azt mondhatom, igen, viétnámi lélek pozitív, van valami ilyesmi. Hogy aztán ez viszont miféle, arról látszólag könnyedén tudomást lehet szerezni, mert a felszínen elképesztő nyitottsággal találkoztunk, mélyebbre azonban nem jutottam Határozottan kijelenthetem viszont, hogy az a dogma, amit mindenképp le akartam rombolni, amikor ideérkeztem, miszerint az errefele élő emberek valahogy kevésbé individualisták, mint mi, hát, az jelenleg lerombolhatatlannak tűnik. Mondhatnám, hogy csak még, aztán majd az általános viétnámi fejlődés részeként ez a szegmens is szépen idomul a nyugati követelményekhez, de nekem úgy tűnik, nem ez a helyzet! A fejlődés itt nélkülöz mindenféle hagyományt, és ezért nagyon szigorú, nem ismer sem ellenvetést, sem istent, ami alatt azt értem, hogy nincsen tradíciója az eszkhatológiának. Közvetlenül ez úgy néz ki, hogy „soha semmi” nincsen kész, a fejlődés nem teleologikus (célra-törésre hajazó), hanem egzisztenciális kategóriává váltan van jelen, vagyis a mozgalmasság, tehát maga a változás egy létállapot. Ha ez a folyamat valamit nem rántott eleve magával, az már nincs is „veszélyben”, vagyis „félő”, hogy úgy is marad. Márpedig hiába járnak a KFC-be, hiába betonozták le a földeket és döntötték ki a fákat, hiába vágták le a lábukat és pattantak gépekre, hiába „kultúr”fogyasztják nagy mennyiségben és éjt nappallá téve az összes nyugati szennyet, amit csak ide tudnak csáklyázni, ezek az emberek valami elképesztően nem olyanok, mint azok, akiket másolnak. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, minden nap egyre sebesebben, egymást egyre hangosabban félredudálva robognak motobálykjaikon a semmibe és tovább, ez a nép olyan erős, önkonzervativáló karakterjegyekkel rendelkezik, hogy semmiféle nyugati szél nem áraszthat rá átlényegítő vízzuhatagot.

Mi azért mégis inkább hazamegyünk,

szóval, viszlát, Viétnám,

vagy talán inkább azt kellene mondanom,

Csoki!

Hanoi Magyar Könyvhét

http://dl.dropbox.com/u/1909568/magyar%20k%C3%B6nyvh%C3%A9t/acsit%C3%A1ri.avi

http://picasaweb.google.com/anabioskomenoi/HanoiMagyarKonyvhet#

MozgóKÉPeslapok

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2457&cat=1

nem voltam benne biztos, hogy erről lehet írni, képzősök vizsgafilmjei, sok rövid szárnybontogatás, de annyira jó volt az egész, hogy muszáj volt megpróbálni. a képek úgy születtek, hogy lefotóztam a vetített filmképet a falon és a sok részletből picasában összeszerkesztettem egy-egy hatos kollekciót, így nem annyira látszik, hogy rossz minőségű a kép. meg hát képek nélkül még nehezebb, így legalább egy alaphangulat kiderül a filmről, amihez már elég lehet az egy-két mondatos gondolat, persze nem megismerni, csak megérezni, az utolsó tényleg nagyon jó volt, egy mozgóképeslap Hanoiról, az eddigi látott legigazabb.

5 hónap 5 album

http://picasaweb.google.com/anabioskomenoi


ez pedig az ötödik, a januári, avagy az utolsó fotóalbum. 25 napunk van még itt Hanoiban.

acdanh

http://picasaweb.google.com/acdanh


a negyedik magyar pályázó képei, főleg Hanoi egy kis szingapúri és saigoni kitekintéssel.
ja és legalább olyan jó gépe van, mint Krisztiánnak;)

Keresem az utam...

Tegnap volt alkalmunk találkozni a vietnami lányzóval, aki elénekel egy Ákos számot magyarul:
http://www.youtube.com/watch?v=Q-SDLX1x90g
Nem, egy szót sem tud magyarul, de remekül elbeszélgettünk fél-angol-viet-magyar katyvaszban, merthogy ő Attila unokatesója, gyakorlatilag véletlenül találkoztunk velük, épp kikértük az újévi lencsénket az indiai étteremben, amikor befutottak ők is. Nagyon-nagyon aranyos:)
Vidáman telt a Szilveszter, jöhet az új év!

Vergődés

újabb vietnami film, de ez inkább beszámoló, mint ajánló, mert otthon nem adják úgysem: http://prae.hu/prae/articles.php?menu_id=&aid=2458

Boldog Karácsonyt!

Nikomakhoszi etika

Arról is lehetne vitatkozni, hogy a boldog embernek is szüksége van-e barátokra vagy sem. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a boldog és önmaga számára elegendő embernek semmi szüksége sincs barátokra; neki úgyis mindene megvan, ami jó; minthogy tehát elégséges önmaga számára, semmi egyébre nincs szüksége; márpedig a barát, aki tulajdonképpen második énünk, arra való, hogy megszerezze azt, amire az ember önmaga erejéből nem volna képes; innen van ez a mondás: „ha az isten jót tesz velünk, mi szükségünk akkor barátra?”. Ámde mégiscsak különös volna, ha a boldog embernek minden egyéb jót megadnánk, csak éppen barátot nem juttatnánk neki, ami pedig a rajtunk kívül levő javak közt nyilván a legnagyobb. Ha a barátot az jellemzi, hogy inkább ő tesz jót, semhogy jótéteményt fogadjon el; s ha a jó embernek és az erénynek a jótétemény gyakorlása az ismertetőjele; s ha nagyobb erkölcsi érték az, hogy barátainkkal teszünk jót, mint hogy idegenekkel: ebből következik, hogy az erkölcsös embernek is szüksége van olyanokra, akik tőle jótéteményben részesülhessenek. S éppen ezért az is kérdés tárgya lehet, vajon inkább a jó szerencsében van- e szükségünk barátokra, vagy pedig a balszerencsében; mert hiszen nemcsak a szerencsétlen embernek van szüksége olyanokra, akikkel ő jót tehet. De furcsa volna az is, ha a boldog embert magányos életre kárhoztatnánk, hiszen senki sem választaná szívesen azt a sorsot, hogy magába vonulva, akár az összes javakat birtokolja: az ember állami közösségre hivatott lény, s természettől fogva társas életre van alkotva. Ez tehát a boldog ember lényegéhez is hozzátartozik, mert hiszen a természetszerű javak egyébként a birtokában vannak. Márpedig az csak világos, hogy sokkal többet ér barátokkal és erkölcsös emberekkel együtt tölteni az időnket, mint idegenekkel és jöttment emberekkel; tehát a boldog embernek is szüksége van barátokra.

 Ἀμφισβητεῖται δὲ καὶ περὶ τὸν εὐδαίμονα, εἰ δεήσε-

ται φίλων ἢ μή. οὐθὲν γάρ φασι δεῖν φίλων τοῖς μακα-

1169b.5

ρίοις καὶ αὐτάρκεσιν· ὑπάρχειν γὰρ αὐτοῖς τἀγαθά· αὐτάρ-

κεις οὖν ὄντας οὐδενὸς προσδεῖσθαι, τὸν δὲ φίλον, ἕτερον

αὐτὸν ὄντα, πορίζειν ἃ δι' αὑτοῦ ἀδυνατεῖ· ὅθεν “ὅταν ὁ

δαίμων εὖ διδῷ, τί δεῖ φίλων;” ἔοικε δ' ἀτόπῳ τὸ πάντ'

ἀπονέμοντας τἀγαθὰ τῷ εὐδαίμονι φίλους μὴ ἀποδιδόναι, ὃ

1169b.10

δοκεῖ τῶν ἐκτὸς ἀγαθῶν μέγιστον εἶναι. εἴ τε φίλου μᾶλλόν

ἐστι τὸ εὖ ποιεῖν ἢ πάσχειν, καὶ ἔστι τοῦ ἀγαθοῦ καὶ τῆς

ἀρετῆς τὸ εὐεργετεῖν, κάλλιον δ' εὖ ποιεῖν φίλους ὀθνείων,

τῶν εὖ πεισομένων δεήσεται ὁ σπουδαῖος. διὸ καὶ ἐπιζητεῖται

πότερον ἐν εὐτυχίαις μᾶλλον δεῖ φίλων ἢ ἐν ἀτυχίαις,

1169b.15

ὡς καὶ τοῦ ἀτυχοῦντος δεομένου τῶν εὐεργετησόντων καὶ τῶν

εὐτυχούντων οὓς εὖ ποιήσουσιν. ἄτοπον δ' ἴσως καὶ τὸ μο-

νώτην ποιεῖν τὸν μακάριον· οὐδεὶς γὰρ ἕλοιτ' ἂν καθ' αὑτὸν

τὰ πάντ' ἔχειν ἀγαθά· πολιτικὸν γὰρ ὁ ἄνθρωπος καὶ συ-

ζῆν πεφυκός. καὶ τῷ εὐδαίμονι δὴ τοῦθ' ὑπάρχει· τὰ γὰρ

1169b.20

τῇ φύσει ἀγαθὰ ἔχει, δῆλον δ' ὡς μετὰ φίλων καὶ ἐπιει-

κῶν κρεῖττον ἢ μετ' ὀθνείων καὶ τῶν τυχόντων συνημερεύειν.

δεῖ ἄρα τῷ εὐδαίμονι φίλων. 

-az efemnemer protagoreizmus se (sántít)-

Jómapot,
híradásom elsőként következő állomása egy
szívesen látogatott hely teleakusztikai környezetének idebelemutatása.
Ma, amikor a tetőn álltam,
merthogy Vietnamban vannak tetők (ám!),
és nem gondoltam arra, hogy szükségünk lenne egy jobb térképre
az életbennemaradáshoz,
rájöttem, hogy szégyenlősebb vagyok,
mint régebben,
meg még érdekes dolgokra is, amik téged most nem érdekelnek,
kedves olvasó,
és nem tudtam hovaeltenni ez információt,
a zsebem likas, a kedvem jó,
seahova se fér ez,
először sáfárkodni akartam vele,
hogy ha disztribuálom, hátha dezinformálódik,
no nem mintha most különösebb morféja lenne,
aztán eszembe jutott, hogy van egy blog,
ahova beírási jogosultságot kaptam egy gyűrűs személytől,
aki immár mintha aludna, de attól még most errekihasználtam,
az olvasásért cserébe pedig fel tudok ajánlani egy fájlt,
ami most sült a gépzsíroijótechnozeneasztaloshüvelyemben,
és a vessző után kimondott célja,
hogy bemutassa azonnyomban vietnami beülős akusztikai alaptermetét,
amelyben talán a legtöbb idót ütöttük le.
Azért kezdem ezzel a kircsmivel Vietnam akusztikai állapotának bemutatását,
mert hónapokig talányt jelentett,
hogy lehetne akusztikai terminológiával megragadni annak az okát,
hogy ezen a helyen ugyanúgy képtelenség beszélgetni,
ahogy bizonyos embereknek úgy tűnt,
Prótagorász tételeit követve is ellehetetlenül mindenfajta érdemi dialógus.
Szerintem ennél nagyobb a "baj"":"

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/vanegyklub_tb_vnhntdhhn_091222-01.mp3

Vietnami (kétszemélyes) olvasó szerzetesrend

Mostanság szerzetesként élünk, lassan rendet is alapíthatunk, de nem lesz történelme, csak két személynek szól, ennyi pont elég. Reggel jutott eszembe, amikor nyitogattam a szemeim, Balázs meg itt ült mellettem az asztalnál épp egy olyan pozícióban, mintha ezer éve kódexeket olvasna. És ez tulajdonképpen így is van. Kora reggeli imádkozás. Nem az, de lényegében. Aztán felolvastam neki egy reggeli utáni Empedoklészt (ógörögül), idézzek belőle? szeretnétek? Najó:) ... Utána fejtegettük, beszélgettünk, napközben pedig ki-ki a maga dolgát, Balázs Platónt, én a filmes cikkeket töltöttem fel, talán még az ünnepek előtt élesednek, dejó lenne, viet filmes események, abból ez egyik igazán jóleső volt, sok-sok kép is, feltölteni meg milyen nehézkes ezzel a nettel, de mindegy, megvan. Munkálkodás után elmentünk vacsorázni, ebben is szerzetesi, finomakat, de csak kétszer eszünk egy nap, aztán vissza haza, most blogolok, Balázs már olvas, de ha ezt mind leírtam, felolvasok neki egy esti viet mesét, kaptok ebből is idézetet...! Hát így telik a vietnami kétszemélyes olvasó szerzetesrend egy vasárnapja:) Boldogság.

Empedoklész: Az érzékek védelme

στεινωποὶ μὲν γὰρ παλάμαι κατὰ γυῖα κέχυνται·  

2.10

 πολλὰ δὲ δείλ' ἔμπαια, τά τ' ἀμβλύνουσι μέριμνας.

 παῦρον δ' ἐν ζωῆισι βίου μέρος ἀθρήσαντες

 ὠκύμοροι καπνοῖο δίκην ἀρθέντες ἀπέπταν

 αὐτὸ μόνον πεισθέντες, ὅτωι προσέκυρσεν ἕκαστος

 πάντοσ' ἐλαυνόμενοι, τὸ δ' ὅλον <πᾶς> εὔχεται εὑρεῖν·

2.15

 οὕτως οὔτ' ἐπιδερκτὰ τάδ' ἀνδράσιν οὔτ' ἐπακουστά

 οὔτε νόωι περιληπτά. σὺ δ' οὖν, ἐπεὶ ὧδ' ἐλιάσθης,

 πεύσεαι οὐ πλέον ἠὲ βροτείη μῆτις ὄρωρεν.

„Mert szűknyílásúak ugyan a tagokban szétszórt képességek, mégis sok nyomorúságos hatol beléjük, amely tompítja a gondolkodást. Élettartamuk alatt az élet kicsiny részére figyelnek fel, gyorsanhalók, füst módjára felemelkednek és tovaszállnak, és egyedül azt hiszik el, amibe ki-ki belebotlott mindenfelé űzetvén – ki dicsekedhetnék azzal, hogy megtalálta az egészet? Ily módon sem nem láthatóak ezek az embereknek, sem nem hallhatóak, s eszükkel sem foghatóak föl. Ám te, miután elkanyarodtál ide, majd megtudod: többre nem ér fel halandó elme.”

A Fehér Ló Templomának legendája

„A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.
Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér Ló Temploma valamikor a To Lich folyó partjára épült. A folyó napjainkban már nincs meg, eliszaposodott, mocsarassá vált, de akkoriban még bővizű volt, és a Vörös folyóba ömlött. A To Lich nagyon széles, sekély, nehezen hajózható folyó volt. Az év bizonyos időszakaiban ugyan a Vörös folyóba ömlött, más évszakokban azonban nyugati irányban, visszafelé vezette a vizet. A két folyó közti állandó vízvándorlás különösen veszélyessé tette a hajózást ezen a szakaszon. Emiatt még nagyon régen templomot építettek a folyó szellemének. Sok mítosz, legenda szól a környékbeli szellemekről, akiknek nagy hatalmuk volt a folyó mentén. Az egyik ilyen szellem, To Lich volt. To Lich a folyóparton élt családjával. Azt tartották róla, hogy egykoron erényes, ügyes ember volt. Amikor meghalt, a folyót, amely mellett élt, róla nevezték el. Később a folyópart szellemeként tisztelték. Amikor a folyó menti földeket művelés alá vonták, vagy felásták, hogy új házakat építsenek, a folyó szellemének engedélye is kellett hozzá, és illett ajándékokkal elhalmozni, imádkozni hozzá. Ha a szellem nem örült az új építménynek, arra rossz sors várt. Ráadásul a To Lich folyó mellett, vele együtt őrködött a terület felett a föld szelleme is, akit a környéken Long Do (a Sárkány Köldöke) néven neveztek. 866-tól 875-ig az a földterület, ahol ma Hanoi áll, kínai irányítás alatt állt Giao Chi néven. Kormányzója Cao Bien kínai mandarin volt. Egyszer Cao Bien nekilátott, hogy a rá bízott területen felépítse erős falakkal, tornyokkal körülvett rezidenciáit. Hallott ugyan egy helyi népmesét egy nagy fehér szakállú öregemberről, aki állítólag a térség földjeinek szelleme volt, de nem tulajdonított a viet nép legendáinak valami nagy jelentőséget. Egy szép napon azonban, amikor Cao Bien az építkezés területét éppen személyesen ellenőrizte, megpillantott egy hatalmas felhőt, mely öt pompázatos színben ragyogott fenn az égen. Aztán a földön hirtelen hidegre fordult az idő, és a fagyos szél megbetegítette Cao Bien kormányzót is. Talán lázas betegsége miatt úgy vélte, mintha egy őszszakállú öregembert látott volna egy sárkány hátán a felhők között. Az öregember magas szárú cipőt, vörös kalapot és lila talárt viselt. A levegő ekkor hirtelen megtelt mérgező gázok szagával, és a kormányzó mennyei hangokat is hallott. Cao Bien azonnal megértette, hogy a hatalmas, földre vigyázó szellem jelent meg előtte, aki szokás szerint ajándékot és imákat kér cserébe azért, hogy a megtervezett falak, tornyok, házak sikeresen felépülhessenek. Aznap éjjel, álmában újra megjelent az öregember, és azt mondta Cao Bien kormányzónak:  - Én Long Do vagyok, a Sárkány Köldöke, és látom, hogy erős falakkal, tornyokkal körülvett várat szeretnél itt építeni. Eljöttem, hogy meglátogassalak... 
Cao Bien azonban ahelyett, hogy behódolt volna a hatalmas szellemnek, úgy gondolta, erősebb varázslatokkal sikerül majd őt elkergetni onnan. Reggel azonmód megkísérelte az általa gonosz ördögnek gondolt szellemet minden eszközzel ártalmatlanná tenni, sőt, irányítása alá vonni. Ennek érdekében a szellem temploma alá bronz és vas amuletteket ásatott el, mivel azt hitte, hogy ezek a talizmánok, amulettek a szellemnél erősebb varázserővel bírnak. Alighogy elásatta a varázslatos erejűnek gondolt tárgyakat, hatalmas vihar támadt a környéken. De akkora, hogy toronymagasra korbácsolta fel a környező víz hullámait, és ledöntötte a legnagyobb fákat is. A vihart kísérő villámok belecsaptak a szellem templomába, és elolvasztották a kormányzó amulettjeit. Cao Bien nagyon megrémült a természetfeletti jelenségtől, és riadtan visszamenekült hazájába, Kínába. Később Giao Chi tartományban maradt beosztottai ajándékokkal és imákkal nagy nehezen kiengesztelték a haragos szellemet. Amikor Vietnam függetlenné vált Kínától a XI. Sz.-ban, Ly Cong Uan (aki Ly Thai To király néven uralkodott) elhagyta egykori fővárosát, Hoa Lu-t, hogy a mai Hanoi területén lévő városba, Thang Long-ba települjön át. Úgy másfél év múlva ő is nekilátott erős, magas falakkal körülvett várat, citadellát építeni. Azonban a föld még a hatalmas vihar és a folyó hullámai, áradásai miatt ingoványos, mocsaras volt, és a felépített falak rendre összeomlottak. A király ismerte a régi legendát a területet őrző szellemekről, és rendbe hozatta Long Do és To Lich félig elpusztult oltárait. Az újjáépített templomban ajándékokkal halmozta el a szellemeket, és imákat mondott nekik. Álmában aztán neki is megjelent az ősz öregember, meghajolt és így szólt:  - Hosszú életű király, úgy döntöttem, hogy ez a birodalom olyan sokáig fog fennállni, mint a legendás Thi Son hegység. Másnap reggel, mialatt a király buzgón imádkozott, a környéket elvakította egy hófehér paripa fénye, amely a templom felől nyugati irányba száguldott el, s nyomában jól láthatóan megmaradtak patájának nyomai. Ahogy a hófehér paripa vágtája során körberajzolt egy nagyobb földterületet, visszatért a templomba, és úgy, ahogy jött, el is tűnt. A király nyomban rájött, hogy a jelenés nem lehetett más, mint To Lich, a folyó szelleme. A hófehér paripa nyomait követve kirajzolódtak előtte a megépítendő vár körvonalai. A király döntése alapján a citadella végleges helye valóban a ló által körülírt terület lett. Ly Thai To a hófehér paripát jelölte meg Thang Long (a mai Hanoi) védőszellemévé, aki ezután majd gondját viseli országának, és az általa megtervezett citadellának is. A történelem során a város utcáin három alkalommal is tűzvész söpört végig, elpusztítva szinte minden épületet, de a To Lich folyó partján épült templom mindannyiszor érintetlen maradt.”

forrás: Dr. Gion Gábor
VIETNAMI MESÉK, LEGENDÁK
Kéziratként a fordítótól, 2000 március
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ki-ta-r(i(r))tá(r)s

Egyszer csak Sebi azt mondta, hogy „Szeretnék egy összefüggéstelen szólistát kapni tőled, melynek elemei a mindennapi tevékenységeitekkel kapcsolatos tényszerű szabad asszociációk.”, én meg egyrészt arra gondoltam, hogy

Ne kényszerítsen összefüggéstelenségre!,

másrészt meg arra, hogy ha mégis, akkor talán mindenkire megérdemli (a szónak mind a két finom jelentésárnyalatát figyelembe véve), hogy elolvassa, aki rendszeresen azzal zaklatja fel magát, hogy idetéved.

Szóval, akkor vegyen számításba!
Mert Mr. Enkhtuvshing Altuntsol rajtam keresztül csiklandozza Miss Veranika Marchenkót, akinek aztán benéz a barátja, Ben,
úgyhogy lenyugóóószanak és elmennek a downtownba baromkodni.
Én inkább lemegyek Jerzy Kaczmarekhez,
és viszek neki frissen szerzett Millert,
az erkélyen megkérdezi,
hogy miért nem tudunk mi soha komolyan beszélgetni.
Bebizonyítom neki, hogy mindig is komolyan beszélgettünk.
talpigtökély Francesca visszahozza a Heidegger-könyvet, amit kölcsönadtam neki,

Cesare pedig a dévédét,
amiről az Extra Life new yorki avantgarde reneszánsz progrock együttes
Secular Works című, (tőlem, de bizton mástól is) díjat nyert albumát emeli ki.

Csekkelem Mirit. Film, leül, feláll, cigi, simi, korszellem.

Szeretek itthon.

Az óráim 8-tól délig,
Tania és Katia elmesélik,
Vlagyivosztok milyen jó hely, és 6000 kilométerre van innen.
Szememben mindkét állítás ugyanolyan arany csöppigazság.
Századszorra is megkérdezem Cômtól,
hogy mikor lesz net, amivel netezni,
diák, amivel buszbérlet,
library card, amivel library.
maybe... jó, ne fejezd be, értem!

Egyáltalán nem neveztem volna semminek.
életnek meg főképp nem.
Egészen valamikor múltkorig.
Talán csak egy perce történt.
De inkább tegnap.
Végülis onnan indult,
hogy érthetően fejezzem ki magam,
hogy tényleg összeköltöztünk Mirivel.
Jelentem, holnap lesz sokideje, hogy együtt élünk.
nem osztozunk a szobán, és nem is megosztjuk,
hanem belakjuk.

A harmadik ágyon (minthogy háromágyas)
hivatalosan egy magyar srác lakik,
aki eddig egyszer aludt itt.
túl jók a kapcsolatai ahhoz,
hogy itt aludjon, amikor nem épp a koliba élemedik be,
és nincs kedve hazamenni.
szóval, lassan otthon lett a szoba,
és lassan barát lett a környezet,
úgyhogy most már élet az ilyen.
Először alig éreztem kedvet a szociálkodáshoz.
Aztán találtunk három ropiszimpatikus magyar csávót,
aztán megjöttek a lengyelek, eszméletlen jó banda
(hogy tetszik ez a trógernyelv?),
majd a mongolokat is megkedveltük,
a lányok ilyen jókislányok,
akik mindig megírják a leckét,
és előre lendítik az óra menetét,
a férfiak meg bolondos-erőszakos naplopók.
Egyedül az oroszokat nem tudtam hovarakni,
amíg az egyik roppant tehetséges lány
meg nem adta az ímélcímét.
most már ők is rendben vannak.
Még a kínaiak is aranyosak,
de ők sajnos állandóan vietnamiul próbálnak beszélni,
főleg, hogy tudják, mi is azt tanulunk.
no jó, de azért be-szél-ni? wahh!
mi ez, bazdmeg, élőnyelvszak?
Egyébként angolt tanítunk egy nyelviskolában
meg egy magyar házaspárnak magánban.
egész jó kis pénzünk van,
még a végén lesz mit a tejbe aprítani.

Szerintem júniusig kapnánk az itteni ösztöndíjat
meg a szállást, hogyha nem jelentenénk be százszor,
hogy elmegyünk.
no, jó, ösztöndíjat kapni meg szállást,
az úgy tűnik, hogy nem ugyanaz,
de itt igen.
ösztöndíjat úgy kapsz,
hogy sokszor bemész, és ottalszol.
szállást is.

Aztán Anikó felhív, hogy megbetegedtek,
Elena Rapowecz átjön, hogy mikor kezdődik az atlétika a sportnapon,
és hogy van-e még olyan undorító chips,
amit a köcsög kínai boltos sózott ránk,
mert ki nem állhatja, hogy van egy raklap dongunk,
és nem vesszük meg a szuper kínai termékeket,
majd Anja Tsviliova meséli el, hogy az anyukája orosz,
az apukája vietnami,
utána felmenekülvén a szobába belenézek a Maywaldba,
(imádom a nyelvét:
"A νοῦς és πλοῦς összetettei azonban a többes seml. nom.- és acc.-ban csak összevonatlanul használtatnak; tehát: εὒνοα, εὒπλοα.")
rendelek pizzát, majd megkérjük Lê My͂ Attilát,
hogy tanítson meg helikopterezni,
mert akarunk bérelni egyet.
Holnapután azért nem mentünk el a magyarhonban végzett
vietnamiak focicsapatába játszani,
mert kint volt a picsában a hely, és nem láttuk át a térképen,
hogy kéne odabuszozni, az utak meg kátyúsak, híres magyar akripszóval.
Meg mert berúgtam és elaludtam...
aztán elhívjuk Nguyên Bélát kávézni,
utána hiányzik anyu,
aztán meg Miri túraterveket esz-kábál,
ha nem -közöl,
miközben sok sikert kívánok a túl- és televilágiasodáshoz.

No, igen, élet a huyền!

bécsi események

ez nem tartozik a témához, csak tökjó:)
http://renedesor.wordpress.com/
(elég hosszú oldal, érdemes rákeresni a Diána Keller szókapcsolatra;)


és akkor magyarul is:
http://artportal.hu/aktualis/hirek/somosi_rita_essl_art_award_cee_09

mozgókép

egybegyúrva
(köszi, Zsombor!:)

Mese-mese meskete

Azt még el akartam mesélni, hogy Balázs fiatalodott 5 évet. Egy hajnyírás közben esett a dolog, csak úgy csattogtak az ollók, a vietnami fodrász-sereg meg egyre csak nevetett, milyen szép hajszín, pedig az övé se volt fekete már, ettől kicsit buzis lett ugyan, de Ollókezű Edward is megirigyelné a technikáját. Aztán jött a szakállnyisza, menetközben pengecsere, az asszisztens meg bőszen fotózott, nade én is!

A másik már azután volt, hogy béreltünk motrot, vagy motort? motobáj(k)!!! – mondják a helyiek, vagyis már nem, mert nem lábon járunk, hanem két keréken, ahogy itt ez normális. A Honda a központból került, amolyan bérlőhely kedves emberekkel, oda pedig Jerzy motorján jutottam el, aki négyszer olyan gyorsan megy, mint az átlag emberfia, meg is kapaszkodtam, majd beérünk, tea, sör, szokásos, a piacon egy kiskutya rács mögött, meg egy halom nyuszi, próbálom a kicsi orrát simogatni, de Jerzy rámszól: if you don’t eat, don’t touch és kajánul nevet – bele a kicsi vegás lelkivilágomba, Balázs meg a minap reggel Biblia-idézettel köszöntött, miszerint hús helyett jobb a zöldség, miért jön elő ez mindenfelől, gyanús ez, tán van benne valami, vagy pont annyi, mint a húsevésbe, nade vissza központba! két lengyel, egy Miri, meg három motor Jerzy, you know, this is my second time driving motorbike, and first in the centre. I’m not sure I can go home with this...vagyis nyif-nyaf, csak angolul. Dehát már nincs választásod. Vitézeeek, lóóóra!!! – és egy óra múlva a Guesthouse udvarán remegő kézzel és lábbal, életben és boldogan.

Aztán másod-harmad nap a belvárosban szuszakolódtunk lépésről-lépésre, vagyis lelkesen gurulgatva, nyomakodva, hát látom, hogy nyuszivásár van az Irodalom Temploma mellett. Hopsza, lóról le, parking, nyuszisimi. A kezem alatt összedugták a fejüket, olyan volt mint három test, egy fej és sok-sok szem. Már vagy egy fél órája, még mindig ottan, nyuszik egyre jobban összenőve, egyszer csak jön egy lányzó és hevesen elkezd válogatni. Miri, szerinted ezek evési nyulak? –pedig nem kérdés, Vietnam. és akkor jön a legviccesebb, amit itt eddig, van ám videjó is, ti is láthassátok, a nyulambulamot nejlonzacsiba zárta és masnit kötött rája. Ez történik a boltban a csipszivel, kekszivel, ásványvizesüveggel, nade a nyuszi? Bizony a nyuszi is.

Este meg a hely, ahol gitárok vannak a falon és az játszhat rajta, aki leakasztja, volt minden jó, viet-kedvre, magyar népdal, meg Balázs blues. A lengyeleknek elszavaltam az összes lengyel filmet, amit ismerek, érdemes volt filmszakra járni, csudijó, annak a titanicos filmnek viszont nem jutott eszembe a címe, amire Iniék véletlenül kétszer annyi jegyet vettek, de még így is kiderült, hogy melyik, mondta is Cezare a lengyel címét, de ez nem sokat segített. De aztán csere-bere, mondjanak ők is magyar filmet! De nem ment...egy sem. Aztán egy mégis (Kontroll), de akkor én már aludtam, tán igaz se.

Tradicionális kínai orvoslás. Vannak mindenfélék otthon is, de amit itt tapasztaltam, az új. Egy olyan emberhez mentünk, aki kórházban dolgozik, de este a háza alsó részében rendel. A páciensek ott ülnek sorban, aki következik, az átül az íróasztalhoz, mindenki hallja, mi van a másikkal, aki éppen soron, aztán mi, a doki nem tud angolul, a nagyobbik fia fordít, a kisebbik közben próbálja lehalászni a szemüvegem, egy töpörödött kutya pedig a nadrágom. Ó, azt elfelejtettem, hogy van egy mogorva ember is, aki dohányzik a rendelőben, na ő az, aki szedi a pénzt. Meg néha feltűnnek nénik, de ők a háttérben dolgoznak, gondolom a gyógyteákat ők főzik le. A diagnózis annyi, hogy megvizsgálja a pulzusom, jó hosszan, tiszta arca van, sorolja mi a bajom, nézek, bólogatok. Elővesz egy papírt és felírja rá a tea összetevőit, holnap jöjjünk vissza, evés után, hűtő, melegen, ügyesen. Hát most iszom.

Elálmosodtam, úgyhogy azt már nem mesélem el, hogy voltunk ruhát varratni, meg ez úgyis titok, majd meglátjátok a megfelelő pillanatban. Igazából nincs is kész, a tanárnénit kértük, segítsen és ő segített is, tuti hely, tuti ár. Bár elég nagy volt a nyomás, az én választásom szerinte öreges és vidékies, de amikor leakasztott egy „divatosat” (=lagzinéni), akkor inkább úgy döntöttem, hogy jó lesz az öreges. Mit akartok? 25 év, az negyed száz. A varrodával szemben pedig van egy pékség igazi kenyérrel, a hűtőben meg vaj és friss tej(!), hoppá, gyorsan beültünk és csak ettünk-ittünk bőszen, fene se gondolta volna, hogy így lázba tud hozni a kenyér-vaj-tej alapkaja.

Anyukám meg szólt, hogy gyújtsak gyertyát, mert kezdődik a karácsonyvárás. Fura lesz, majd énekelek nektek és felteszem. Najó, nem:)

és újabb fotók:)

http://picasaweb.google.com/vietlandon

újabb cikkek, juhúúú:)

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2379&cat=1

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2380&cat=1

Őszbe-télbe hajlik

ma az történt, hogy hideg lett. mindenféle előjel és előzetes bejelentés nélkül. ráadásul már nem is hittem, hogy ilyen lehet itt. november 15-én a szokásos ujjatlan póló, november 16-án pedig kénytelen ki-ki előrángatni a kinek-kinek milyen a, de meleg ruháját. ez megér két sort, legyek én az arany közép (bár gyanítom már nem felelek meg a magyar átlagnak, mert kissé átalakul a viszonyrendszerem, de legyen, vagyis legyek). rajtam pulcsi és sál. a sál csak azért mert Balázstól kaptam és hűdeszép, Elena meg is kérdezte bizakodva, hogy ugye itt vettem, mert akkor hátha ő is. az orosz lány félhosszú nadrágban és szandiban jött órára, na ezen azért én is néztem egyet. a mongolok pólóban, semmi extra, ki mer tippelni hány fok van náluk a leghidegebb mongol napjukon az évben? a vietnamiak meg, ez a legfontosabb, ugye? nagykabát, sapka, sál, kesztyű. Sajnos nem tudom hány fok van, majd megnézem a neten, ha erre jár, vagy én arra. de tényleg hideg lett, kiosztották a paplanokat, Balázs itt szunnyad mellettem, alig látszik ki belőle. úgy tűnik a jeges kávék, jeges gyümölcslevek és jeges sörök ideje is lejárt. mi meg pont félidőnél járunk. még egyszer ennyit fogunk itt aludni, mint eddig. egyre-nagyra otthonos. és egyre többen jönnek a szobánkba, csak úgy, de aztán itt-itt ragadnak, hogy hát itt sokkal jobb, majd tovább állnak, mert nem buli szoba. Laura is sokszor átjön olvasni. a sünök mellé pedig került egy alvócica. mondanám, hogy jófej, de fene se tudja, még nem derült ki, folyton alszik.

az is ma történt, hogy először motoroztam, vagyis először nem motorozódtam, hanem én motoroztam. az egyik lengyel lett a tanár, először Balázst próbálta, de az valahogy nem volt jó, én nem voltam ott, nem tudom mi történt, aztán másnap, vagyis ma, megkértem én is, hogy akkor vegyük már át, hogy mi is ez, elméleti és gyakorlati oktatás is szükséges. arra hamar rájöttem, hogy pl. nem tudom, hogy van a váltó angolul, de azt felfogtam, hogy mikor mire érdemes váltani és hogy melyik a fék, melyik a gáz, és hogy a fél lábam legyen lenn a földön, amikor indulok. aztán kiskör az udvaron, kiskör Balázsostul az udvaron (milyen más így, főleg, ha hátul kapaszkodik, ha engem ölel át, az sokkal jobb, akkor csak egy test van), aztán nagykör a sportpálya körül. végülis forgalomba még nem mentem, de teljesen biztonságos érzés vezetni. Baviba motorral kéne menni, kb. hatvan km, az vajon mennyi idő alatt? és egy tank benzin meddig elég?

közben felvettek a filmtekercshez írni, vagyis beválogattak a temérdek jelentkező közül abba a kilencbe, akikkel elkezdenek betanítós mentor rendszerben dolgozni, három hónap próbaidőtartam a kitűzött menet, mostantól. gyorsan írtam egy emailt, hogy a mostantólt lehetne-e februártólra változtatni? remélem igen. közben két újabb cikk a prae-n, a rovatvezető megdicsért értük, hogy na ez az, ilyet még. én meg sok mások kritikáját olvasok és egyre inkább érzem, hogy mi ez. bollywood filmklub is lesz, az tutira februártól, a filmeket meg elkezdem kitalálni, tök lelkesít a téma. és hogyha már filmes hírek egyre, Laura elmondta, hogy a lengyelek elmondták, hogy találtak nagyon jó DVD-ket. már másnap arra tévedtem, haha, és kis nézelődés, kutakodás után egyszercsak ott lapult a táskámban egy Kuroszawa összes, amit egy Lars Von Trier összes, egy Oliver Stone összes - és egy nem mondhatom meg milyen összes, mert ajándék – követett. Az Ingmar, Godard, Hitchcock, Tarkovszkij és Kieslowski kollekciót – egyelőre – a polcon hagytam.

és ma történt még az is, ami nem elhanyagolandó/elhallgatandó, hogy Vietnamban betiltották a facebookot. egyszerűen nem jön be és kész. viszlát facebook! ja, hogy miért? túl sok nem kívánt tartalom jelent meg rajta. a vietnami fiatalok a facebookon élték a fél életüket, szóval most nagy szomorúság van. meg azoknak is, akik oda töltötték fel a fényképeiket az otthonmaradtak számára és találtak kontaktokat egymásfele idegenben. tehát még egyszer: viszlát! viszlát facebook!

- ku-rtí-tan-i a khiónt, nem azért jött, nem arról mesél -

hanemálomszekvenszer

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/alomszekvenszed_blogbe.mp3

egyből 1

a mese az kell

mesélem Mirinek,

hogy Andrást nem a zenetudományban, hanem az a másik, a zenészek között mindenki ismeri, gondolok itt a telefonszámcsere-rituáléra

vagyis miegymás [is] – én meg csak a tudom, kikicsoda,

fordítva már „csakk” vaginazamatemlékfoszlány vagyok max egy régi dzsemről.

[Szin csáa, X], DéBé vagyok, szólíthatsz TéPének, az agyad hülye helyein remélek rejleni!

(majd, ha már elfelejtettél, akkor, igen, segítek, nem emlékszel, amikor, így van, jó[csa])

másrészt visszaPesten vagyok.

koncert. hivatalosan The Silver Mt. Zion és After Crying keverék,

utóbbi itt épphogyinkábbnemisfontos, amúgy mindkettőnél izgalmasabb.

2 hangszer + X

egy dob bohreni lassúsággal bekezd,

előtte mégegyiszunk – családommal.

előzőeste talánkoncert is volt, de biztoskoncert előtt is átmegyek,

nézzük mi van! Gödöllő van.

ez aztán az utterly preposterous.

(A: vagyis persze 2007 és 2010 performatív ellent nem mondása 2009-ben.

B: Agyad ban. Nem: idő ban!)

aztán vörözsbor van. meg Betti kis barátnője, aki átszolgáltatja a maradékot.

a dobos [ignácádámra] hasonlít és ásít. netörölj! mert vörösporos a szakálla.

mindennap egy koncert, érzem, és csak a legfontosabbakra megyek el.

2. nem derül ki, hányan vannak, először úgy tűnik, rajta kívül csak egy gitáros veri a taktot a kivetítő szerint egyre öregedő járgányán, pure tapping a pöttyökön

- guitarrig 118.4ba-val széjjeleffektezve.

3. közben fel-felsejlik még egy ember alakja a háttérben, néha úgy érzem, a színfalak mögülről (mondjuk az egyébként funkciótlannak tűnő, bevállalt laptopról) be-beszól.

vagy csak átvitte a színpadra az értelmét, én meg fel-felfogom. konpercepció.

vagy is ő meg nem is vagya.

1. végére az együttes egy darab mold, pudling.

0. felmerül a gyanú, hogy nem is léteznek.

hányan vannak az együttesben és hány útról szól Parmenidész istennője?

>ne mondd azt, hogy Pherrephatta< <1>

másrészt meg ma megpróbáltam kezelésbe vétetni egy bibliai tematikájú térképeket kalibráló programot. a kísérlet sikertelen volt. a notebook szaggatottan fellázadt.

a teljes leállás percei alatt még épp volt alkalmam szemügyre venni a képernyőre azért rákerült default map nagyított változatát.

pont annyira volt magnifico, hogy nem volt támpontom,

és akárhogy is próbáltam kiigazodni a metrális jelölők között,

akribósz kilométerigényem csak nem tudott meghalni.

aki ott marad a koncert után,

talán valami csurran-cseppen.

másrészt meg inkább internetkávézóra hasonlított.

az együttes tagjai

(practice hárman, hogy látszólag elkedvetlenítsem a „2.1.0.”-elmélészeket)

helikoptervezető- és olajfúrótoronyépítészmérnökszimulátorral játszottak,

amiről a kávétlan teremben mindenki tudta, hogy mentálhigiénésen iszonyú súlyos foglalatosság, egyedül drága kisöcsém (formárlisan: Móka) nem akart tudomást venni róla, és mindenkit arról ágált kérdezgetni, hogy akkor most az olajfúrótorony teteje és a helik-koptór („tvisztelés közben szeletelő masina”) minimális repülvényi magassága az akkor végülis „hányméter”, merthogy ő – vallotta be – nem tud kiigazodni azon a sok, vágatokkal teli horizontális és vertikális vonalacskán, amely a képernyő tetején és jobb oldalán található, és annyira erőszakosan sikerült kérdését körbelovagoltatnia a termen, hogy a végén már én sem értettem, hogy akkor most az ott 50 méter vagy 5000, a vita végére pedig már a veterán játékosok is belezavarodtak, úgyhogy a terem átváltozott egy „menjünk el sörözni!”-masszává, ahol mindenki vese- (a)vagy renialakú lett.

A: ?„?Confusion is not a kidney stone in my brain,

but we were miscommunicating. Do you feel the same ?”?

B: Musimusi. Misz. Grrrrrr...

Sok hely szóba került. Egymás után kerültek szóba különböző helyek. Először egy hely került szóba, aztán még egy. Utána egy másik. Rendszerint tele voltak, de más próbálna is felmerült. Olykor-olykor. Olykor az árak, hogy csak egyet említsek, olykor a mosdók állapota, hogy mégse. (Mikor már énsemKínában éltünk, és lassan vége volt a reménynek, h)Hirtelen valakinek ötlete támadt. Jó ötlet volt. Konkrét formát öltött, az elmondhatósággal határosan. Eszközkészletében megragadható, közösségiségében közkedvelt, ellentmondást is tűrő, hajthatatlanul memokratikus. És mi éppen erre vágytunk! A vágy és a mi és az ötlet és az ötletgazda személye! Meg a tulaj, aki ismeri. Ahol mindig van hely! Neki mindig. Legalábbis. Ha nincs, akkor szorítanak. Mi meg majd legyünk vele! Mi meg majd vele leszünk. Ti meg majd legyetek velem! Az emlékek kitörlése hosszú és fájdalommentes folyamat. Nem igényel koncentrációt, nincs szüksége fárasztó meditációval eltöltött üres órákra. Egy tányér bableves meg egy karéj sopronisör éveken át megteszi. Hümm. De akkor tényleg legyetek velem! És ne felejtsétek a táskátokat az öletekben tartani! Ott szarkák vannak. Szarházi népség!

„Vélemény?” – mogorvít oda felém.

„Ez elég biztosnak hangzik.” – válaszolok egészségtelenül egészséges hangon.

„Na, ez a baj veletek [értsd: , βροτοὶ = Halandók!], csak az tetszik, ami biztos, mi?” – néz rám életében először. „Csak a tutira mentek, igaz?”

„Nem hagytad, hogy befejezzem.” – szólok rá pimaszul. „Ez elég biztosnak hangzik, úgyhogy én nem megyek.”

Felveszem hétplusszegypróbás hátizsákom és kezet fogok vele.

Mosolyog.

Azzal a kérdéssel kelek, hogy miért kellett „„nagyot” mondani” ehhez a mosolyhoz?

Mi ez a „nagyotmondás”, és miért van rá szükségem?

Köszönöm kérdésem, és köszönöm, hogy megoszthattam Önnel/Veled.