megint újabb képek

megint újabb helyen:


http://picasaweb.google.com/vietexhibitor

Vagyunk (is és nem is vagyunk)

Mert hogy csak az események? Végülis azok vannak, a többi csak félsorok közé írva, értse, aki akarja. A kezdeti extázis, ami vagy két hónapig tartott, nálam egy gyors „elég”-be torkolt, amikor elég lett a körülöttem lévő dolgokból, ezért szabadságot vettem a „fedezzük fel Vietnamot” akcióban és maradtam szépen a szobánkban, kettesben, s mire újra kimerészkedtem, boldog hétköznapok-szellő enyhítette az amúgy változatlan nyári meleget. (Arisztotelész és Jonas Hellborg & Shawn Lane indiai zenélése)

Hogy mik vannak mostanság? Szülinapozás, a huszonötödik! Magyarokkal ünnepeltem: mindenki aki éppen jelen volt Hanoiban el lett hívva egy indiai étterembe. Hűha, na ez pont olyan, mint otthon. Köretnek senki nem kért rizst, csak csapati-féléket:) Volt zöldséges szamósza, currys lencse padlizsánnal, legalábbis az én asztalfelemen, a többiekére került hús is, de szerencsére nem vietnami módra. (A vietnamiak ugyanis az egész állatot megeszik. Ha csirkét eszel, akkor nem filéhusival találkozol, hanem lábacskával, csontokkal, fejekkel szemestül stb. Eddig két tipp van miért: 1. mert így több 2. a vietnami csirke soványkább, kell bele háj is, cupák is, hogy ne legyen száraz.)

Egy mongol sráctól kaptam ajándékot, elég nehéz leírni: egy fából készült happybirthdayes malmocska hellokitty-s díszítéssel, a malomlapátokon pedig gitározó macik forognak körbe. Balázstól pedig vietnami sakkot: a bábuk kőből (a paraszt rizsművelő szakállas viet bácsi:), a doboz fából kagylóintarziával. Már játszottunk, de nem én nyertem, az nem járt mellé.

Közben elkezdtünk angolt tanítani. Ez is furán hangozhat: nem, nem azért mert annyira brilliáns az angoltudásom. Egyszerűen azért, mert az én hangkészletem közelebb áll az angolhoz, mint a vieteké és ők szépen felmérték, hogy ha tényleg akarnak kommunikálni ezen a nyelven, akkor kénytelenek valamit tenni. Az angoltanár angolját is csak erőlködve értem meg, és nem nyelvi hiányosságról van szó, ez biztos. Úgyhogy vasárnap elmentem egy kisiskolába és két órán keresztül együtt üvöltöttem a pici vietekkel a tankönyvük aktuális fejezetét (4 csoport/fél óra). Kicsit berekedtem, de azt éreztem: végre valami hasznos:) Aranyosak nagyon, és még nem olyan egyformák mint itt az egyetemisták, kicsi rosszcsont és szelíd karakterek, akárcsak anyukám ovijában.

Volt egy hétvégi kirándulás Ninh Binhben, a szállótól bringával indultunk neki, Balázs nem jött, úgyhogy Laurával, sötétedésig a gyönyörű viet tájban, szabadság, meg hegyek, boldog vízibivalyok, egy kedves pagoda és rengeteg harácsoló néni, a minden mindegy csak adjunk pénzt jegyében. Kettős az egész, a nagy fellélegzés mellett kurva nagy fáradtság, bele ebbe a nagy hajkurászásba, macerálásba. Hétfőn pedig mentünk tovább: iskola szervezte túra a Ha Long Bay-re, igazi tengerpart, igazi fürdés, hajókázás, kettesben a hatalmas szállodai szobában és rengeteg finom tengeri étel. Viszonyításnak pedig: a suli ezt a két napot 600 000 dongból szervezte meg, az Illatos Pagoda utazási iroda által szervezett útja kicsit kevesebb, mint 400 000 dong volt, pedig az csak egy napos és sokkal közelebb, csak egyszeri kaja, stb. Ilyen ez az ország, kell a helyismeret, kell, hogy legyen, aki itt van, aki segít. Ha magunk vágunk neki és mindent sikerül elintézni, akkor a kettő közötti áron jövünk ki. Eddig ez a tapasztalat. Még szeretnék menni, a Fansipan már kétséges, kezd hideg lenni és a hegyekben ez számít. Meg nem is tudom igazán hogyan, kivel. Kovival szeretek túrázni, Vele nagyon szép, Vele nem csak menetelés, hanem tanítás. Vagy otthon, a jó kis kék jelzésen. Ez még kiaknázatlan része Vietnamnak. (Persze el is határoztam, hogy otthon többet megyek, magam is, meg a Vándorlással is, most lehet ajándékutalványt venni, najó, ez nem éri:).

A filmes események meg egymást érik, már két cikk anyaga a fejemben, a harmadik hétvégén, csak nehezen kerül betűformába. Ez a blogolás is kicsit. De most volt internet az erkélyen, úgyhogy válaszolgattam levelekre. Még van három hónap, addigra kisimul, elfelejt, akinek ami. Aztán előkerült még két blog, amiket utólagos engedelmek nélkül szintén kitettem oldalra. Otthon nem volt szokásom, de most hiányzik a kinek-kinek milyen emberi rezdülése, s hogy végülis úgy jöttem el, hogy az összes személyes levlista  megszakadt, marad ami marad, én:) Meg a lengyelek, mongolok, oroszok és egy csomó viet:) Balázsnál meg néha már nem is tudom meddig tartok, s meddig tart, honnan kezdődik ő(kelme).

Cikk a PRAE.HU-n!

en irtam, olvassatok!:)

http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2316&cat=1

Útitervek

Szombat-vasárnap:
http://en.wikipedia.org/wiki/Ninh_Binh_Province


Hétfő-kedd:
http://en.wikipedia.org/wiki/Halong_Bay


Ha elvesznénk, errefele keressetek:)


Pénteken pedig filmes esemény! Közben meg alakul az angoltanítási lehetőség, a vidéki önkénteskedés, sőt! internet a szobába, de azért nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni: Vietnamban vagyunk, ahol ez a két leggyakoribb válasz: "maybe next week", "impossible" :).

Események

Három kulturális eseményt harangoztam be, ami a mi részvételünkkel történt meg itt, Hanoiban, és most úgy érzem ezekről tényleg írni kell, mégse megy, pedig hangsúlyos események: az első nekem oly szívközeli, a boldog hétköznapok alapja, de az nem vietnami, és hogy most mégis az van, hát nem tudom, pedig mindent kipróbálok, megnézek, még a sós limonádét is(!), de azt mondjuk többet nem fogom:), a minap pedig a Csendes amerikai című filmmel szórakoztattam magam, és már jókat nevetgéltem a viet dolgokon, hogy mi mihez képest milyen, hogy mi az a csodás távolkelet, amiből mégcsodásabbat lehet varázsolni a vásznon, s hogy tulajdonképpen én is ezt csinálom a fotókkal, mindent szépre fotózok, sokkal szebbre, még a nyomort is, s hogy hiányzik a blogból a határtalan boldogság? gondolkoztam ezen, nincs baj a boldogsággal, a dolog lényege valahol itt van, hogy legalább szavakkal akarom mondani, hogy milyen itt az élet, hogy milyen nekik az élet, s mi ennek a sűrűjében vagyunk, vagyis a nyomorban. Nem kérdés, hogy az egyik legnagyobb dolog az életemben, hogy itt lehetek, de attól ez mégiscsak ilyen és nem olyan. A hétvégén voltunk vendégségben egy nagyon kedves családnál, mondanám, hogy magyarok, de ez nem teljesen igaz. Ők a villanegyedben laknak, ahol vannak sétáló utcák is! és ahol van egy kis falatnyi csend, és az egész egy kicsit olyan, mintha átmentünk volna Budára sétálni egyet. Aztán haza az őrült városon keresztül. Utazni meg kicsit nehézkes, meg amúgy is, már itt lenni, maga ez: elutazva lenni, plusz minden nap suli, mi tényleg itt _élünk_. Szóval tervezem én a Bakony-túránk, de otthon könnyebben megy:) 

De most nagyon elkanyarodtam a kulturális dolgoktól, úgyhogy vissza: az első egy mexikói filmhét, nagyon ügyes filmválogatással. A második az a bizonyos Long Bien Fesztivál, amiről már vannak képek, most pedig egy írás is, nem tőlem, itt:

http://hanoigrapevine.com/2009/10/lang_enthe-long-gone-bien-festivallang_enlang_vivinh-biệt-ki-ức-cầu-long-bienlang_vi/

A harmadik pedig annyira nagy dolog, hogy tulajdonképpen most először volt ilyen (és ilyesmi is) Vietnamban, de erről Balázs fog írni, az ő területe, én csak a címét árulom el: Hanoi New Music Meeting.

újabb adag fénykép

http://picasaweb.google.com/almombansarkannyal

-le-ku-ta-tu-ás-

Munkálkodni látom a természet éhes száját. Mindenütt, mind(en)ig (elér). Hogy diplomatikusan szóljak, nem említem a patkányt, aki hosszú semfényes éjjelek megfeszítettségével zabálta bele magát a szotyolászsákba, sem magamat, ahogy múltkor rávetettem magam egy – érdeklődés hiányában - azóta is azonosítatlanul maradt lény májára, és nem(!) szólok külön a taxisról, aki az egyenes helyett – ki-abálásunk ellenére is - jobban kedveli a balra-jobbra-jobbra-balra tájolódást, a természeT éhes Száját mondom csak, ahogy csócsálja-rágcsálja magát, erősebb részeibe ültetve a vágyat, hogy falják fel gyengébb részeit. Mi ez, (ha nem) fejlődés?

„az éjszakák a leghorpadtabbak

jobb tehát nem átalud

nini, mennyi hely van!

nono, megint nem a testről szól a fal

destruálva-meghaladva fizikai párnák közt

gratulálok”

Aztán már minden azon fordul meg, ki mint emészt, úgy folyik-e ki belőle az aranygaluska, hiába Kassák-parafrázis. Itt vannak például a chamok, akik több mint ezer éve másztak el a „ma”i India területéről keletre, a legtöbben a #ma#i Kambodzsáig jutottak, de néhánytízezren itt laknak Vietnamban. Ők még a heat of the Jahrthousend környékén is valami szanszkritból származtatható nyelvet ĐisĐ beszéltek. Szembeszomszédunk Laura-dzsí felsőbb körökből utasítást kapott, hogy tegyen át magyarra egy francia nyelvű cikket, ami egy lingam”állítás”ról szól. Egyrészt már biztos az is aranygaluska, hogy a chamok használva őriztek meg valamit szanszkritvilágból (maga a szöveg nagyon furcsa, minden sorban van egy szanszkrit szemmel nézve kiugróan vicces fonetikai lehetetlenség, kábé olyasmik, mint amiket nálunk egy rapSchlagerekből angolozódott személy/arc ír le „magyar” betűkkel), de az még inkább, hogy egy-két lelkes francia fogja magát mint bátorságból részesülőt és aztán igen szisztematikusan megpróbál feleletet adni az ilyenkor szokásos klasszikus kérdésekre: mikor?, hogyan?, miért?, satöbbi-e?

mire gondolsz?

jó, persze, 4 éve ez-meg-ez

igen, ezt a szót ismerem

most éppen itt-és-itt ami mellesleg ott-és-ott

azt nem tudom

másnak reményében pedig ezt-és-ezt

az jó ötlet

és akkor majd tényleg lesz más-és-más

reméljük

reggelente jólesik a délben az este hét felé a

--

biztos, hogy nálatok máshogy

ühümm

minálunk körbemegy nálatok máshogy

igen, máshogy

erre meg így-és-így gyere el ide-és-ide

jó

lesz ott sok ez-meg-az

jól hangzik

a külföldiekhez meg a helyiekhez képest

jó, persze, jó a kiejtésem, de mire gondolsz?

Amikor nem csinálok semmit, #akkor# véletlenvalójában kipróbálom, mi hogy működik itt. Például úgy működik, hogy mindenki szívesen segít ügyesebben kiejtegetni a vietnami szavakat. Tényleg alig akad kivétel. Aztán azok, akik angolul tanulnak vagy tanítanak, azok meg na-gyon szívesen segítenek, sőt, „hívjál fel, hogy mikor érsz rá, és akkor megtanítom, hogy asztal-szék-zebrafos”, nekem meg csak helyeselnem kell angolul, mert az a lokálkonklúzió, hogy a magyarok angol kiejtése igen közel áll a ren-des-an-gol-hoz, így érdemes velük bazseválni. Annak ellenére, hogy a helyi angolban egybeesnek a ’pronoun’, ’pronounce’, ’pronouns’ szavak, mindegyik csirka [prönáu] – ráadásul az utánozhatatlan, Hitchcock-paródiába illő [ö]-vel, itt eszméletlen fontos a kiejtés. Mintha a Vietnamon kívüli világgal való kapcsolat bázisa a közvetlen szóbeliség, az úgynevezett beszélgetés lenne. Én egyáltalán nem emlékszem, hogy sokat vergődtünk volna angolórán a kiejtéses résznél (talán nem is volt kiejtéses rész): tanultuk a nyelvtant, a szavakat, aztán majd lesz valami! Lett is, és Mérő úr tesztje után küldve a nyúlványt most már én is jó pár különböző nációbelit leteszteltem, és elmondhatom, ha tisztességes magyarsággal kiejtegetem az angol szavakat, azokat – amennyiben ismerik őket – szépen meg is értik.

Azt, hogy a vietek fonetikailag milyen távolról indulnak, egy angoltanár beszámolójának Miri-féle elfordításából látható: „Nos, ma tanuljunk egy új szót, mondjuk azt, hogy peaceful, azt jelenti, hòa bình ᾗ adiectivum, no tehát mondjátok utánam: [’pi:sful], diákok: [picsu], na még egyszer, tanár: [’pi:sful], diákok: [picsu]. Nem, nem [picsu], hanem... kicsöngettek.” Én pedig mindig átélem a diákok tehetetlenségbe sosem fulladó lehetetlenség-érzését, amikor a fantasztikus Rosetta-projekt hanghullámanalizálóját próbálom rávenni, hogy értékeljen legalább sárgára, ha már a zöldig úgysem juthatok el ma éjjel, de nem, nem és nem, akárhányszor próbálom kimondani, hogy một người đàn ông đang múa, egyszerűen nem tudom. Hetvenhetedszerre is [picsu]. Valaki még azt sem érti, ahogy sört rendelek, más meg repes az örömtől, hogy egy teljes mondatot megért, és hogy europid fejűtől ez micsoda lenyűgöző teljesítmény. Egyezzünk meg abban, hogy nem értem!

Tegnap láttam egy nagyon tehetséges lányt. Lehet, hogy odaköltözök hozzá. Magyarul már úgyis megtudtam.

Máskor meg szándékosan akartam kipróbálni valami itthogyműködést.

Ahogy a „Hanoi bazdmeg” című fejezetből kiderült, a frankfurti reptéren nem volt időnk áruskézbeküldeni azt a 30 eurót, aki pedig még Budapesten azért ugrott be a táscámba, hogy dübörögjön a dutyimentes gazdaság, szóval, őt a könyvvásárlási elkülönítőbe karantáltam.

Most hát azt találtam ki, kibrusztolom, hogy megrendelhessem Frédéric Manns-tól a Les racines juives du christianisme cé művetést. Ha más nem, közvetlenül Párizsból. A bolti ára 22 euro. Arra kíváncsiultam, idejön-e, haigen mikorigen és hogy mennyiért.

Könyvismertetésében Jakab Attila megpróbálja megemészteni a művet, és nem kétlem, hogy privátban sikerült is neki, de írásában, mint oly sokan mások vagyunk, ő is inkább a természeT éhes sZájá-val/-ból azonosulva feni a fogát a hiányosságokra. Például hogy a könyvben nincs irodalomjegyzék, és ezt úgy érti, hogy nincs, „nem tartalmaz”, mondja filozofikus hangvételbe csavarodva, aztán még kifejtve úgy is, hogy ezzel megfosztja az olvasóközönséget a továbbgondolás lehetőségétől. Micsoda privatio, az új időket hát az első Niemandtól számítjuk, aki mégis! Platón is így fosztott meg mindenkimást? Ó, nem! Akkoriban még nem kellett letekhnoálni, de mi már a megfelelő formát is felfedeztük, szóval, innentől kezdve ne merj letérni a már százszor bejárt tévutakra, kalandor! Vagyis visszakanyarodva: vegyél mobiltelefont, mobiltelefontöltőt, mobiltelefontöltőhelyettesítőpóttöltőt (utólag is köszönöm Jánosnak, nagyon vicces jószág!), mobiltelefon szagú kiskutyát, mobiltelefon alakú bablevest, különben megfosztod embertársaidat attól, hogy szociális paralízis nélkül veled mint ember(rel), mint civilizált lén(n)y(el), mint kulturált abcd...

Én meg szánalmasan elhiszem, hogy nem csak az irodalomjegyzéket meg a hűtőgépemelő rudat lehet felfedezni, hanem azt a hermeneutikai hozzáállást is, amelynek keretein belül nem várjuk el másoktól, hogy minden felfedezést használjanak (is) (ki), szóval, egy fektetett feketepont nekem, amiért majdnem elvártam ismertető úrtól, hogy ezt a felfedezést használja. Sajnálom magamat, reménytelen puhányság ez, főleg hogy már annyiszor szilvesztermegígértem már, hogy nem csinálok ilyet, ugye, Andris?

A mostani Szilveszter más.

Végre leül egy szilárd pont.

A tanórákon sem várunk el semmit, ami esetünkben általában azt jelenti, hogy bemegyünk, leülünk és megpróbáljuk nem látni az óra „„men””et””ével kapcsolatos pszicho- és struktostruktúrákat. A tanárnők szép ruhában vannak, ezért messziről felismerjük és [kó]-nak szólítjuk őket. Nagyon egyszerű. Az első héten betipegett egy hölgy, aki – ismét csak hungariból tippelve - úgy gondolta, hogy napközibe jött felügyelni, közölte, hogy gyakoroljunk, leült, aztán néha odajött megkérdezni, hogy érezzük magunkat. Valaki, aki jelentősen többet tud nálunk az itt-történtekről (és ebből kifolyólag talán az itt-történőkről is) azt mondta, ez itt egy tanítási módszer. Szerencsére pontittpontmost annyira nem népszerű, és többet nem fordult elő.

„Tényleg bazi keveset tudunk.” – foglalja össze a helyzetet néha bennem valami személyes hangvételű Objektivität-igény, „és ez csak fokozódik” – mondta megigazítva a párna kényelmetlenségbe hajló, bal felső csücskét.

Ó, talán nem is említettük, csak Miri a „cuki bácsi” illetlen formulával, hogy van ám itt egy amolyan sztártanár is, akinek már nyugdíjasan „kellene” otthon nyugodnia, közben pedig többen őt tartják az egyetem ékének, és nem engedik lepályázni. Hogy belőlem nézve csúcsdísz-e vagy díszcsúcs, az még nem egyértelmű, de valamiért el szeretném dönteni. Egyelőre amondó vagyok, nem ámít. Abból gondolom, hogy nem fárad el. Az óra elején is mintha nagyon szeretne minket megtanítani vietnamiul beszélni meg az óra végén is, aztán ráadásul nem használ a tanításhoz közvetítő nyelvet, és közben cseppet sem ügyetlen. Nagyon jól teszi, hogy nem használ, egyrészt tikktakk, másrészt mert nincs is olyan media, amit az egész osztály ismer – ha mindenkin végigmennénk felmérve, hogy milyen nyelven ért meg egy átlagos nyelvtani magyarázatot, és a végén összesítenénk, akkor a mongol megelőzné az angolt, így éjszakánként mongolórákat kellene vennünk a földszinten, amin nem segít, hogy itt első emeletnek hívják, mert újra csak felmerülne a mediaprobléma.

Felmerült egy táblával ellátott klubhelyiség kivájásának gondolata is, pont az ilyesmi miatt: elméletileg lenne rá lehetőség, hogy egy órát mongolozunk, aztán egy kis magyar, majd befejezésül fehérorosz.

Eddig ettől az ötlettől rajtam kívül senki sem lett túl lelkes, valahogy át kellene fogalmaznom, mondjuk „sörözés a klubházban” vagy ilyesmi...

Úgy tűnik, októberre standardizálódik, hogy hétfőn-kedden-csütörtökön Cô Hạnh tartja az órákat, ő a tanárunk, őt tehát nem teszem túl egyértelmű kérdés tárgyává.

Túl sokat azért nem szabad készülni az órákra, mert egy-egy óvatlan pillanatban újra és újra elkezdünk régebbi anyagokat ismételni, ami nagyon jó ötlet is lehet, de ha minden nap egy fél pillantást vetek a számokra, akkor csak monkhangulatban lehet utána félórás számokatbetűvelleírós feladatot végrehajtani. A monkhangulat pedig per definitionem garantálhatatlan. Elveszíteni is lehet, persze, akár 2örökre is...

„E”zért majd mindig, amikor vietnamizni támad kedvem, folytatom, amit a vietnami Bibel-fordítás féltematikus szótárazását-fordításának nevezek „most”. Az itt elsajátított szókincs és nyelvtan nem zavar be különösebben, mert ez a mű nem mai, beszélt vietnamiul van, úgyhogy ettől még szépen haladhatok a csoporttal, precízebben: a tanárral.

Október végén vizsgázunk majd egyet, aztán csoportbontódunk, utána talán közösen megunjuk az olykori Powell-rézkivágásokkal tarkított platánfatempót és új struktúrák után nézünk. [Ő]szinte lelkesedéssel várom...

Az Illatos Pagodát illetően [concerning] eredetileg én akartam írni, de szerencsére kissé megbetegedtem és rövid időre írástudatlanná váltam a kirándulás után, Miri pedig nagyon szépen összefoglalta, mit éltünk át. Amúgy is voltak aggályaim [concerns] véleményem publikálhatóságával kapcsolatban, úgyhogy most nagyon jó helyzetbe kerültem, és magamat a következő matematikai formulával ki tudom fejezni: („Perfume Pagoda” című fejezet Miritől)*végtelen. Igen, azt hiszem, végtelenül szomorú lettem...