Útitervek

Szombat-vasárnap:
http://en.wikipedia.org/wiki/Ninh_Binh_Province


Hétfő-kedd:
http://en.wikipedia.org/wiki/Halong_Bay


Ha elvesznénk, errefele keressetek:)


Pénteken pedig filmes esemény! Közben meg alakul az angoltanítási lehetőség, a vidéki önkénteskedés, sőt! internet a szobába, de azért nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni: Vietnamban vagyunk, ahol ez a két leggyakoribb válasz: "maybe next week", "impossible" :).

Események

Három kulturális eseményt harangoztam be, ami a mi részvételünkkel történt meg itt, Hanoiban, és most úgy érzem ezekről tényleg írni kell, mégse megy, pedig hangsúlyos események: az első nekem oly szívközeli, a boldog hétköznapok alapja, de az nem vietnami, és hogy most mégis az van, hát nem tudom, pedig mindent kipróbálok, megnézek, még a sós limonádét is(!), de azt mondjuk többet nem fogom:), a minap pedig a Csendes amerikai című filmmel szórakoztattam magam, és már jókat nevetgéltem a viet dolgokon, hogy mi mihez képest milyen, hogy mi az a csodás távolkelet, amiből mégcsodásabbat lehet varázsolni a vásznon, s hogy tulajdonképpen én is ezt csinálom a fotókkal, mindent szépre fotózok, sokkal szebbre, még a nyomort is, s hogy hiányzik a blogból a határtalan boldogság? gondolkoztam ezen, nincs baj a boldogsággal, a dolog lényege valahol itt van, hogy legalább szavakkal akarom mondani, hogy milyen itt az élet, hogy milyen nekik az élet, s mi ennek a sűrűjében vagyunk, vagyis a nyomorban. Nem kérdés, hogy az egyik legnagyobb dolog az életemben, hogy itt lehetek, de attól ez mégiscsak ilyen és nem olyan. A hétvégén voltunk vendégségben egy nagyon kedves családnál, mondanám, hogy magyarok, de ez nem teljesen igaz. Ők a villanegyedben laknak, ahol vannak sétáló utcák is! és ahol van egy kis falatnyi csend, és az egész egy kicsit olyan, mintha átmentünk volna Budára sétálni egyet. Aztán haza az őrült városon keresztül. Utazni meg kicsit nehézkes, meg amúgy is, már itt lenni, maga ez: elutazva lenni, plusz minden nap suli, mi tényleg itt _élünk_. Szóval tervezem én a Bakony-túránk, de otthon könnyebben megy:) 

De most nagyon elkanyarodtam a kulturális dolgoktól, úgyhogy vissza: az első egy mexikói filmhét, nagyon ügyes filmválogatással. A második az a bizonyos Long Bien Fesztivál, amiről már vannak képek, most pedig egy írás is, nem tőlem, itt:

http://hanoigrapevine.com/2009/10/lang_enthe-long-gone-bien-festivallang_enlang_vivinh-biệt-ki-ức-cầu-long-bienlang_vi/

A harmadik pedig annyira nagy dolog, hogy tulajdonképpen most először volt ilyen (és ilyesmi is) Vietnamban, de erről Balázs fog írni, az ő területe, én csak a címét árulom el: Hanoi New Music Meeting.

újabb adag fénykép

http://picasaweb.google.com/almombansarkannyal

-le-ku-ta-tu-ás-

Munkálkodni látom a természet éhes száját. Mindenütt, mind(en)ig (elér). Hogy diplomatikusan szóljak, nem említem a patkányt, aki hosszú semfényes éjjelek megfeszítettségével zabálta bele magát a szotyolászsákba, sem magamat, ahogy múltkor rávetettem magam egy – érdeklődés hiányában - azóta is azonosítatlanul maradt lény májára, és nem(!) szólok külön a taxisról, aki az egyenes helyett – ki-abálásunk ellenére is - jobban kedveli a balra-jobbra-jobbra-balra tájolódást, a természeT éhes Száját mondom csak, ahogy csócsálja-rágcsálja magát, erősebb részeibe ültetve a vágyat, hogy falják fel gyengébb részeit. Mi ez, (ha nem) fejlődés?

„az éjszakák a leghorpadtabbak

jobb tehát nem átalud

nini, mennyi hely van!

nono, megint nem a testről szól a fal

destruálva-meghaladva fizikai párnák közt

gratulálok”

Aztán már minden azon fordul meg, ki mint emészt, úgy folyik-e ki belőle az aranygaluska, hiába Kassák-parafrázis. Itt vannak például a chamok, akik több mint ezer éve másztak el a „ma”i India területéről keletre, a legtöbben a #ma#i Kambodzsáig jutottak, de néhánytízezren itt laknak Vietnamban. Ők még a heat of the Jahrthousend környékén is valami szanszkritból származtatható nyelvet ĐisĐ beszéltek. Szembeszomszédunk Laura-dzsí felsőbb körökből utasítást kapott, hogy tegyen át magyarra egy francia nyelvű cikket, ami egy lingam”állítás”ról szól. Egyrészt már biztos az is aranygaluska, hogy a chamok használva őriztek meg valamit szanszkritvilágból (maga a szöveg nagyon furcsa, minden sorban van egy szanszkrit szemmel nézve kiugróan vicces fonetikai lehetetlenség, kábé olyasmik, mint amiket nálunk egy rapSchlagerekből angolozódott személy/arc ír le „magyar” betűkkel), de az még inkább, hogy egy-két lelkes francia fogja magát mint bátorságból részesülőt és aztán igen szisztematikusan megpróbál feleletet adni az ilyenkor szokásos klasszikus kérdésekre: mikor?, hogyan?, miért?, satöbbi-e?

mire gondolsz?

jó, persze, 4 éve ez-meg-ez

igen, ezt a szót ismerem

most éppen itt-és-itt ami mellesleg ott-és-ott

azt nem tudom

másnak reményében pedig ezt-és-ezt

az jó ötlet

és akkor majd tényleg lesz más-és-más

reméljük

reggelente jólesik a délben az este hét felé a

--

biztos, hogy nálatok máshogy

ühümm

minálunk körbemegy nálatok máshogy

igen, máshogy

erre meg így-és-így gyere el ide-és-ide

jó

lesz ott sok ez-meg-az

jól hangzik

a külföldiekhez meg a helyiekhez képest

jó, persze, jó a kiejtésem, de mire gondolsz?

Amikor nem csinálok semmit, #akkor# véletlenvalójában kipróbálom, mi hogy működik itt. Például úgy működik, hogy mindenki szívesen segít ügyesebben kiejtegetni a vietnami szavakat. Tényleg alig akad kivétel. Aztán azok, akik angolul tanulnak vagy tanítanak, azok meg na-gyon szívesen segítenek, sőt, „hívjál fel, hogy mikor érsz rá, és akkor megtanítom, hogy asztal-szék-zebrafos”, nekem meg csak helyeselnem kell angolul, mert az a lokálkonklúzió, hogy a magyarok angol kiejtése igen közel áll a ren-des-an-gol-hoz, így érdemes velük bazseválni. Annak ellenére, hogy a helyi angolban egybeesnek a ’pronoun’, ’pronounce’, ’pronouns’ szavak, mindegyik csirka [prönáu] – ráadásul az utánozhatatlan, Hitchcock-paródiába illő [ö]-vel, itt eszméletlen fontos a kiejtés. Mintha a Vietnamon kívüli világgal való kapcsolat bázisa a közvetlen szóbeliség, az úgynevezett beszélgetés lenne. Én egyáltalán nem emlékszem, hogy sokat vergődtünk volna angolórán a kiejtéses résznél (talán nem is volt kiejtéses rész): tanultuk a nyelvtant, a szavakat, aztán majd lesz valami! Lett is, és Mérő úr tesztje után küldve a nyúlványt most már én is jó pár különböző nációbelit leteszteltem, és elmondhatom, ha tisztességes magyarsággal kiejtegetem az angol szavakat, azokat – amennyiben ismerik őket – szépen meg is értik.

Azt, hogy a vietek fonetikailag milyen távolról indulnak, egy angoltanár beszámolójának Miri-féle elfordításából látható: „Nos, ma tanuljunk egy új szót, mondjuk azt, hogy peaceful, azt jelenti, hòa bình ᾗ adiectivum, no tehát mondjátok utánam: [’pi:sful], diákok: [picsu], na még egyszer, tanár: [’pi:sful], diákok: [picsu]. Nem, nem [picsu], hanem... kicsöngettek.” Én pedig mindig átélem a diákok tehetetlenségbe sosem fulladó lehetetlenség-érzését, amikor a fantasztikus Rosetta-projekt hanghullámanalizálóját próbálom rávenni, hogy értékeljen legalább sárgára, ha már a zöldig úgysem juthatok el ma éjjel, de nem, nem és nem, akárhányszor próbálom kimondani, hogy một người đàn ông đang múa, egyszerűen nem tudom. Hetvenhetedszerre is [picsu]. Valaki még azt sem érti, ahogy sört rendelek, más meg repes az örömtől, hogy egy teljes mondatot megért, és hogy europid fejűtől ez micsoda lenyűgöző teljesítmény. Egyezzünk meg abban, hogy nem értem!

Tegnap láttam egy nagyon tehetséges lányt. Lehet, hogy odaköltözök hozzá. Magyarul már úgyis megtudtam.

Máskor meg szándékosan akartam kipróbálni valami itthogyműködést.

Ahogy a „Hanoi bazdmeg” című fejezetből kiderült, a frankfurti reptéren nem volt időnk áruskézbeküldeni azt a 30 eurót, aki pedig még Budapesten azért ugrott be a táscámba, hogy dübörögjön a dutyimentes gazdaság, szóval, őt a könyvvásárlási elkülönítőbe karantáltam.

Most hát azt találtam ki, kibrusztolom, hogy megrendelhessem Frédéric Manns-tól a Les racines juives du christianisme cé művetést. Ha más nem, közvetlenül Párizsból. A bolti ára 22 euro. Arra kíváncsiultam, idejön-e, haigen mikorigen és hogy mennyiért.

Könyvismertetésében Jakab Attila megpróbálja megemészteni a művet, és nem kétlem, hogy privátban sikerült is neki, de írásában, mint oly sokan mások vagyunk, ő is inkább a természeT éhes sZájá-val/-ból azonosulva feni a fogát a hiányosságokra. Például hogy a könyvben nincs irodalomjegyzék, és ezt úgy érti, hogy nincs, „nem tartalmaz”, mondja filozofikus hangvételbe csavarodva, aztán még kifejtve úgy is, hogy ezzel megfosztja az olvasóközönséget a továbbgondolás lehetőségétől. Micsoda privatio, az új időket hát az első Niemandtól számítjuk, aki mégis! Platón is így fosztott meg mindenkimást? Ó, nem! Akkoriban még nem kellett letekhnoálni, de mi már a megfelelő formát is felfedeztük, szóval, innentől kezdve ne merj letérni a már százszor bejárt tévutakra, kalandor! Vagyis visszakanyarodva: vegyél mobiltelefont, mobiltelefontöltőt, mobiltelefontöltőhelyettesítőpóttöltőt (utólag is köszönöm Jánosnak, nagyon vicces jószág!), mobiltelefon szagú kiskutyát, mobiltelefon alakú bablevest, különben megfosztod embertársaidat attól, hogy szociális paralízis nélkül veled mint ember(rel), mint civilizált lén(n)y(el), mint kulturált abcd...

Én meg szánalmasan elhiszem, hogy nem csak az irodalomjegyzéket meg a hűtőgépemelő rudat lehet felfedezni, hanem azt a hermeneutikai hozzáállást is, amelynek keretein belül nem várjuk el másoktól, hogy minden felfedezést használjanak (is) (ki), szóval, egy fektetett feketepont nekem, amiért majdnem elvártam ismertető úrtól, hogy ezt a felfedezést használja. Sajnálom magamat, reménytelen puhányság ez, főleg hogy már annyiszor szilvesztermegígértem már, hogy nem csinálok ilyet, ugye, Andris?

A mostani Szilveszter más.

Végre leül egy szilárd pont.

A tanórákon sem várunk el semmit, ami esetünkben általában azt jelenti, hogy bemegyünk, leülünk és megpróbáljuk nem látni az óra „„men””et””ével kapcsolatos pszicho- és struktostruktúrákat. A tanárnők szép ruhában vannak, ezért messziről felismerjük és [kó]-nak szólítjuk őket. Nagyon egyszerű. Az első héten betipegett egy hölgy, aki – ismét csak hungariból tippelve - úgy gondolta, hogy napközibe jött felügyelni, közölte, hogy gyakoroljunk, leült, aztán néha odajött megkérdezni, hogy érezzük magunkat. Valaki, aki jelentősen többet tud nálunk az itt-történtekről (és ebből kifolyólag talán az itt-történőkről is) azt mondta, ez itt egy tanítási módszer. Szerencsére pontittpontmost annyira nem népszerű, és többet nem fordult elő.

„Tényleg bazi keveset tudunk.” – foglalja össze a helyzetet néha bennem valami személyes hangvételű Objektivität-igény, „és ez csak fokozódik” – mondta megigazítva a párna kényelmetlenségbe hajló, bal felső csücskét.

Ó, talán nem is említettük, csak Miri a „cuki bácsi” illetlen formulával, hogy van ám itt egy amolyan sztártanár is, akinek már nyugdíjasan „kellene” otthon nyugodnia, közben pedig többen őt tartják az egyetem ékének, és nem engedik lepályázni. Hogy belőlem nézve csúcsdísz-e vagy díszcsúcs, az még nem egyértelmű, de valamiért el szeretném dönteni. Egyelőre amondó vagyok, nem ámít. Abból gondolom, hogy nem fárad el. Az óra elején is mintha nagyon szeretne minket megtanítani vietnamiul beszélni meg az óra végén is, aztán ráadásul nem használ a tanításhoz közvetítő nyelvet, és közben cseppet sem ügyetlen. Nagyon jól teszi, hogy nem használ, egyrészt tikktakk, másrészt mert nincs is olyan media, amit az egész osztály ismer – ha mindenkin végigmennénk felmérve, hogy milyen nyelven ért meg egy átlagos nyelvtani magyarázatot, és a végén összesítenénk, akkor a mongol megelőzné az angolt, így éjszakánként mongolórákat kellene vennünk a földszinten, amin nem segít, hogy itt első emeletnek hívják, mert újra csak felmerülne a mediaprobléma.

Felmerült egy táblával ellátott klubhelyiség kivájásának gondolata is, pont az ilyesmi miatt: elméletileg lenne rá lehetőség, hogy egy órát mongolozunk, aztán egy kis magyar, majd befejezésül fehérorosz.

Eddig ettől az ötlettől rajtam kívül senki sem lett túl lelkes, valahogy át kellene fogalmaznom, mondjuk „sörözés a klubházban” vagy ilyesmi...

Úgy tűnik, októberre standardizálódik, hogy hétfőn-kedden-csütörtökön Cô Hạnh tartja az órákat, ő a tanárunk, őt tehát nem teszem túl egyértelmű kérdés tárgyává.

Túl sokat azért nem szabad készülni az órákra, mert egy-egy óvatlan pillanatban újra és újra elkezdünk régebbi anyagokat ismételni, ami nagyon jó ötlet is lehet, de ha minden nap egy fél pillantást vetek a számokra, akkor csak monkhangulatban lehet utána félórás számokatbetűvelleírós feladatot végrehajtani. A monkhangulat pedig per definitionem garantálhatatlan. Elveszíteni is lehet, persze, akár 2örökre is...

„E”zért majd mindig, amikor vietnamizni támad kedvem, folytatom, amit a vietnami Bibel-fordítás féltematikus szótárazását-fordításának nevezek „most”. Az itt elsajátított szókincs és nyelvtan nem zavar be különösebben, mert ez a mű nem mai, beszélt vietnamiul van, úgyhogy ettől még szépen haladhatok a csoporttal, precízebben: a tanárral.

Október végén vizsgázunk majd egyet, aztán csoportbontódunk, utána talán közösen megunjuk az olykori Powell-rézkivágásokkal tarkított platánfatempót és új struktúrák után nézünk. [Ő]szinte lelkesedéssel várom...

Az Illatos Pagodát illetően [concerning] eredetileg én akartam írni, de szerencsére kissé megbetegedtem és rövid időre írástudatlanná váltam a kirándulás után, Miri pedig nagyon szépen összefoglalta, mit éltünk át. Amúgy is voltak aggályaim [concerns] véleményem publikálhatóságával kapcsolatban, úgyhogy most nagyon jó helyzetbe kerültem, és magamat a következő matematikai formulával ki tudom fejezni: („Perfume Pagoda” című fejezet Miritől)*végtelen. Igen, azt hiszem, végtelenül szomorú lettem...

Perfume Pagoda

17 dollár + áfa az ára egy szervezett túrának az Illatos Pagodába, ami – mint megtudtuk – nem egy helyet, hanem egy pagoda-csoportot jelent. A nap kiválasztásával szerencsénk volt, mi voltunk az egyetlen turistacsoport a helyen, s ráadásul – mivel mi felgyalogoltunk öten, a két belorusz lány, Laura, Balázs és én – többnyire lemaradva, máshol járva, magunkban lehettünk, de a vegyél meg gyorsan mindent katasztrófát így sem lehetett megúszni. Ha visszagondolok az eseményekre, úgy érzem egy töpörödött kicsiny része az, hogy egy iszonyatosan szép helyen, a hegyektől átölelve, a folyó mellett, a zöldben ott van egy sok-sok éves pagoda csoport, aminek minden egyes épületrésze egy félnapos (ha nem többnapos) álmélkodást érdemelne, s ahol még szerzetesek laknak és imádkoznak – azt hiszem, ez lehetne a legjobb élményem is itt, ehelyett az egyik legrosszabb lett. Mi kell hozzá? Egy ideges túravezető, aki folyton utasítgat, hogy merre menjünk, milyen gyorsan. Majd egy falunyi vietnami, akik kiköltöztek a felvezető lépcsőfordulókra, hogy hatalmas angol szókincsükkel messziről kiabálva boldogítsák a felfelé törekvőket: buy, money, cold water, very cheap, later. Mindenki ugyanezen szavak birtokába jutott csak, úgy látszik ez itt köz”kincs”. A másik sor az árusoknál, ahol szuveníreket lehetett venni, az még rosszabb volt, főleg, mert szeretem ezeket ám, nézegetni és venni is, hát gondoltam most is, de ha csak egy fél méter közelségbe értem, már elkezdtek rángatni, magyarázni, a kezembe adni hatszáz dolgot, úgyhogy végül nemhogy venni, de megnézni sem tudtam, főleg, hogy azért hamar idegroham az ilyenektől általában, most is.

De Ti nézegessétek a képeket, mert gyönyörű volt és a képeken nem látszik ez a pénzszagú izzadtság. Élőben viszont ne. Ezt így nem lehet. Mi lesz veled Vietnam? A gyönyörű helyeid nem szabadna aprópénzre váltani...

Amikor letértünk a kijelölt útról, egy kisebb pagoda felé, a barlangok mellett, egy mosolygó szerzetes üdvözölt minket. Megkínált vízzel, banánnal és teával. Felkísért a felső szentélyhez, ahol megkért minket, hogy imádkozzunk, s amíg mi összetettük kezeinket, elmormolt egy mantrát értünk.

Ma reggel pedig egy seregnyi ember gyakorlatozik a sportpályán egy olyan eseményre készülve, amit Leni Riefenstahl valószínűleg szívesen megörökített volna.

„Tanulj, különben sosem lesz belőled semmi!”

A tanulás Hanoiban egészen jól megy. Napi három órányi nyelvtanulás az alap. Több tanár van, az egyiket nagyon szeretjük, minden alkalommal végigénekelteti velünk a vietnami abc-t. Végre megértettem – amit otthon nem sikerült – hogy hogy van ez a hangsúlynyelv dolog: amit alapnak gondoltam (a tonális jel nélküli), azt úgy kezeltem, hogy az olyan, mint a magyar beszéd, de nem. Hosszan kitartott, magasabb hangról van szó. Az alsó ponttal jelölt, na az, az egy kicsit hasonlít a magyar alapbeszédhez. És a többi is egyből egyértelmű lett Co Hanh határozott beszédéből, egyáltalán nem misztikus és fülelnivaló, ahogy ő mondja, mindegyik gyönyörű dallam. A másik tanárnő sajnos nemcsak hogy nem tud angolul (még annyira sem), de buta és korlátolt is, a lelkes magyar diákok (merthogy mi már roptuk magyar egyetemek lépcsőit és hát most már tudom, hogy ez nagy dolog, komoly dolog, magas szintű dolog), szóval a magyar diákok ideggörccsel jönnek ki az órájáról, szerencsére ezek mindig csak pénteken vannak, könnyű lesz hosszú hétvégét varázsolni. Végül van egy bácsi (Laura csak így mondja: a cuki bácsi), aki szintén jó és beszél egy csomó más nyelven is, remélem lesz még máskor is.

Egyébként 1-kor kezdődnek az órák, a délelőttöket általában itt töltjük a szobában, olvasással (és ha éppen nem tűz a nap az erkélyre, jógázással), vagy mosással:] Most éppen (stílusosan) viet filmekről olvasok angolul:) Délután röpi helyi arcokkal, vásárlás, sörözés, netcafé, háziírás, filmnézés és megint olvasás. Igazán megmozdulni hétvégén lehet. Hát így telik egy nap:)

Kulturális élet nincs. Legalábbis ahogy otthon használjuk ezt a kifejezést. Persze, aki keres az talál. Ezen héten lesz három(!) esemény Hanoiban, ebből kettő kuriózum és most először, kábé ittlétünk tiszteletére:P, de ezekről majd megelőzés helyett utólagosan írok. sziasztok!:)

Az első igazi péntek este

Éspedig ez aznap volt, amikor beléptünk a pagodába. Közel vallásos élményt nem tudom hogy lehet elmesélni. A vietnami buddhista nénik hosszan mantráztak, majd leborultak, végül hazamentek, mi meg ott maradtunk a pagoda csendjében a nevetgélő, meg a mosolygó szerzeteslánnyal...

A fiúk közben elmentek sörözni és kiderült, hogy a 11 órás kapuzárás nem igaz. A koliban pedig ittmaradt egy igazi multi-kulti lánycsapat, letört csappal, Hoam Kiem-nyi kiömlő vízzel, no meg a portás, aki vagy negyed órát kereste az viet-angol szótárban, hogy „majd holnap”. Én angolul kérdeztem a „belorussz” lányzótól, amire - miután nem sikeredett ugyanezen nyelven válaszolnia, elmondta Laurának franciául, akitől – magyar fordításban kaptam feleletet. Aztán Balázs berobogott Robertóval, a marketingtanárral, akit elárul a neve, legalábbis származásilag. Persze magyarul a legjobb. Nem tudom, hogy lehet egy másik nyelven élni, hiába megyeget szépen, hiába kerekedik széppé.