- ku-rtí-tan-i a khiónt, nem azért jött, nem arról mesél -

hanemálomszekvenszer

http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/alomszekvenszed_blogbe.mp3

egyből 1

a mese az kell

mesélem Mirinek,

hogy Andrást nem a zenetudományban, hanem az a másik, a zenészek között mindenki ismeri, gondolok itt a telefonszámcsere-rituáléra

vagyis miegymás [is] – én meg csak a tudom, kikicsoda,

fordítva már „csakk” vaginazamatemlékfoszlány vagyok max egy régi dzsemről.

[Szin csáa, X], DéBé vagyok, szólíthatsz TéPének, az agyad hülye helyein remélek rejleni!

(majd, ha már elfelejtettél, akkor, igen, segítek, nem emlékszel, amikor, így van, jó[csa])

másrészt visszaPesten vagyok.

koncert. hivatalosan The Silver Mt. Zion és After Crying keverék,

utóbbi itt épphogyinkábbnemisfontos, amúgy mindkettőnél izgalmasabb.

2 hangszer + X

egy dob bohreni lassúsággal bekezd,

előtte mégegyiszunk – családommal.

előzőeste talánkoncert is volt, de biztoskoncert előtt is átmegyek,

nézzük mi van! Gödöllő van.

ez aztán az utterly preposterous.

(A: vagyis persze 2007 és 2010 performatív ellent nem mondása 2009-ben.

B: Agyad ban. Nem: idő ban!)

aztán vörözsbor van. meg Betti kis barátnője, aki átszolgáltatja a maradékot.

a dobos [ignácádámra] hasonlít és ásít. netörölj! mert vörösporos a szakálla.

mindennap egy koncert, érzem, és csak a legfontosabbakra megyek el.

2. nem derül ki, hányan vannak, először úgy tűnik, rajta kívül csak egy gitáros veri a taktot a kivetítő szerint egyre öregedő járgányán, pure tapping a pöttyökön

- guitarrig 118.4ba-val széjjeleffektezve.

3. közben fel-felsejlik még egy ember alakja a háttérben, néha úgy érzem, a színfalak mögülről (mondjuk az egyébként funkciótlannak tűnő, bevállalt laptopról) be-beszól.

vagy csak átvitte a színpadra az értelmét, én meg fel-felfogom. konpercepció.

vagy is ő meg nem is vagya.

1. végére az együttes egy darab mold, pudling.

0. felmerül a gyanú, hogy nem is léteznek.

hányan vannak az együttesben és hány útról szól Parmenidész istennője?

>ne mondd azt, hogy Pherrephatta< <1>

másrészt meg ma megpróbáltam kezelésbe vétetni egy bibliai tematikájú térképeket kalibráló programot. a kísérlet sikertelen volt. a notebook szaggatottan fellázadt.

a teljes leállás percei alatt még épp volt alkalmam szemügyre venni a képernyőre azért rákerült default map nagyított változatát.

pont annyira volt magnifico, hogy nem volt támpontom,

és akárhogy is próbáltam kiigazodni a metrális jelölők között,

akribósz kilométerigényem csak nem tudott meghalni.

aki ott marad a koncert után,

talán valami csurran-cseppen.

másrészt meg inkább internetkávézóra hasonlított.

az együttes tagjai

(practice hárman, hogy látszólag elkedvetlenítsem a „2.1.0.”-elmélészeket)

helikoptervezető- és olajfúrótoronyépítészmérnökszimulátorral játszottak,

amiről a kávétlan teremben mindenki tudta, hogy mentálhigiénésen iszonyú súlyos foglalatosság, egyedül drága kisöcsém (formárlisan: Móka) nem akart tudomást venni róla, és mindenkit arról ágált kérdezgetni, hogy akkor most az olajfúrótorony teteje és a helik-koptór („tvisztelés közben szeletelő masina”) minimális repülvényi magassága az akkor végülis „hányméter”, merthogy ő – vallotta be – nem tud kiigazodni azon a sok, vágatokkal teli horizontális és vertikális vonalacskán, amely a képernyő tetején és jobb oldalán található, és annyira erőszakosan sikerült kérdését körbelovagoltatnia a termen, hogy a végén már én sem értettem, hogy akkor most az ott 50 méter vagy 5000, a vita végére pedig már a veterán játékosok is belezavarodtak, úgyhogy a terem átváltozott egy „menjünk el sörözni!”-masszává, ahol mindenki vese- (a)vagy renialakú lett.

A: ?„?Confusion is not a kidney stone in my brain,

but we were miscommunicating. Do you feel the same ?”?

B: Musimusi. Misz. Grrrrrr...

Sok hely szóba került. Egymás után kerültek szóba különböző helyek. Először egy hely került szóba, aztán még egy. Utána egy másik. Rendszerint tele voltak, de más próbálna is felmerült. Olykor-olykor. Olykor az árak, hogy csak egyet említsek, olykor a mosdók állapota, hogy mégse. (Mikor már énsemKínában éltünk, és lassan vége volt a reménynek, h)Hirtelen valakinek ötlete támadt. Jó ötlet volt. Konkrét formát öltött, az elmondhatósággal határosan. Eszközkészletében megragadható, közösségiségében közkedvelt, ellentmondást is tűrő, hajthatatlanul memokratikus. És mi éppen erre vágytunk! A vágy és a mi és az ötlet és az ötletgazda személye! Meg a tulaj, aki ismeri. Ahol mindig van hely! Neki mindig. Legalábbis. Ha nincs, akkor szorítanak. Mi meg majd legyünk vele! Mi meg majd vele leszünk. Ti meg majd legyetek velem! Az emlékek kitörlése hosszú és fájdalommentes folyamat. Nem igényel koncentrációt, nincs szüksége fárasztó meditációval eltöltött üres órákra. Egy tányér bableves meg egy karéj sopronisör éveken át megteszi. Hümm. De akkor tényleg legyetek velem! És ne felejtsétek a táskátokat az öletekben tartani! Ott szarkák vannak. Szarházi népség!

„Vélemény?” – mogorvít oda felém.

„Ez elég biztosnak hangzik.” – válaszolok egészségtelenül egészséges hangon.

„Na, ez a baj veletek [értsd: , βροτοὶ = Halandók!], csak az tetszik, ami biztos, mi?” – néz rám életében először. „Csak a tutira mentek, igaz?”

„Nem hagytad, hogy befejezzem.” – szólok rá pimaszul. „Ez elég biztosnak hangzik, úgyhogy én nem megyek.”

Felveszem hétplusszegypróbás hátizsákom és kezet fogok vele.

Mosolyog.

Azzal a kérdéssel kelek, hogy miért kellett „„nagyot” mondani” ehhez a mosolyhoz?

Mi ez a „nagyotmondás”, és miért van rá szükségem?

Köszönöm kérdésem, és köszönöm, hogy megoszthattam Önnel/Veled.