2009. november 22., vasárnap
2009. november 16., hétfő
Őszbe-télbe hajlik
ma az történt, hogy hideg lett. mindenféle előjel és előzetes bejelentés nélkül. ráadásul már nem is hittem, hogy ilyen lehet itt. november 15-én a szokásos ujjatlan póló, november 16-án pedig kénytelen ki-ki előrángatni a kinek-kinek milyen a, de meleg ruháját. ez megér két sort, legyek én az arany közép (bár gyanítom már nem felelek meg a magyar átlagnak, mert kissé átalakul a viszonyrendszerem, de legyen, vagyis legyek). rajtam pulcsi és sál. a sál csak azért mert Balázstól kaptam és hűdeszép, Elena meg is kérdezte bizakodva, hogy ugye itt vettem, mert akkor hátha ő is. az orosz lány félhosszú nadrágban és szandiban jött órára, na ezen azért én is néztem egyet. a mongolok pólóban, semmi extra, ki mer tippelni hány fok van náluk a leghidegebb mongol napjukon az évben? a vietnamiak meg, ez a legfontosabb, ugye? nagykabát, sapka, sál, kesztyű. Sajnos nem tudom hány fok van, majd megnézem a neten, ha erre jár, vagy én arra. de tényleg hideg lett, kiosztották a paplanokat, Balázs itt szunnyad mellettem, alig látszik ki belőle. úgy tűnik a jeges kávék, jeges gyümölcslevek és jeges sörök ideje is lejárt. mi meg pont félidőnél járunk. még egyszer ennyit fogunk itt aludni, mint eddig. egyre-nagyra otthonos. és egyre többen jönnek a szobánkba, csak úgy, de aztán itt-itt ragadnak, hogy hát itt sokkal jobb, majd tovább állnak, mert nem buli szoba. Laura is sokszor átjön olvasni. a sünök mellé pedig került egy alvócica. mondanám, hogy jófej, de fene se tudja, még nem derült ki, folyton alszik.
az is ma történt, hogy először motoroztam, vagyis először nem motorozódtam, hanem én motoroztam. az egyik lengyel lett a tanár, először Balázst próbálta, de az valahogy nem volt jó, én nem voltam ott, nem tudom mi történt, aztán másnap, vagyis ma, megkértem én is, hogy akkor vegyük már át, hogy mi is ez, elméleti és gyakorlati oktatás is szükséges. arra hamar rájöttem, hogy pl. nem tudom, hogy van a váltó angolul, de azt felfogtam, hogy mikor mire érdemes váltani és hogy melyik a fék, melyik a gáz, és hogy a fél lábam legyen lenn a földön, amikor indulok. aztán kiskör az udvaron, kiskör Balázsostul az udvaron (milyen más így, főleg, ha hátul kapaszkodik, ha engem ölel át, az sokkal jobb, akkor csak egy test van), aztán nagykör a sportpálya körül. végülis forgalomba még nem mentem, de teljesen biztonságos érzés vezetni. Baviba motorral kéne menni, kb. hatvan km, az vajon mennyi idő alatt? és egy tank benzin meddig elég?
közben felvettek a filmtekercshez írni, vagyis beválogattak a temérdek jelentkező közül abba a kilencbe, akikkel elkezdenek betanítós mentor rendszerben dolgozni, három hónap próbaidőtartam a kitűzött menet, mostantól. gyorsan írtam egy emailt, hogy a mostantólt lehetne-e februártólra változtatni? remélem igen. közben két újabb cikk a prae-n, a rovatvezető megdicsért értük, hogy na ez az, ilyet még. én meg sok mások kritikáját olvasok és egyre inkább érzem, hogy mi ez. bollywood filmklub is lesz, az tutira februártól, a filmeket meg elkezdem kitalálni, tök lelkesít a téma. és hogyha már filmes hírek egyre, Laura elmondta, hogy a lengyelek elmondták, hogy találtak nagyon jó DVD-ket. már másnap arra tévedtem, haha, és kis nézelődés, kutakodás után egyszercsak ott lapult a táskámban egy Kuroszawa összes, amit egy Lars Von Trier összes, egy Oliver Stone összes - és egy nem mondhatom meg milyen összes, mert ajándék – követett. Az Ingmar, Godard, Hitchcock, Tarkovszkij és Kieslowski kollekciót – egyelőre – a polcon hagytam.
és ma történt még az is, ami nem elhanyagolandó/elhallgatandó, hogy Vietnamban betiltották a facebookot. egyszerűen nem jön be és kész. viszlát facebook! ja, hogy miért? túl sok nem kívánt tartalom jelent meg rajta. a vietnami fiatalok a facebookon élték a fél életüket, szóval most nagy szomorúság van. meg azoknak is, akik oda töltötték fel a fényképeiket az otthonmaradtak számára és találtak kontaktokat egymásfele idegenben. tehát még egyszer: viszlát! viszlát facebook!
2009. november 9., hétfő
- ku-rtí-tan-i a khiónt, nem azért jött, nem arról mesél -
hanemálomszekvenszer
http://dl.dropbox.com/u/1909568/Bala/alomszekvenszed_blogbe.mp3
egyből 1
a mese az kell
mesélem Mirinek,
hogy Andrást nem a zenetudományban, hanem az a másik, a zenészek között mindenki ismeri, gondolok itt a telefonszámcsere-rituáléra
vagyis miegymás [is] – én meg csak a tudom, kikicsoda,
fordítva már „csakk” vaginazamatemlékfoszlány vagyok max egy régi dzsemről.
[Szin csáa, X], DéBé vagyok, szólíthatsz TéPének, az agyad hülye helyein remélek rejleni!
(majd, ha már elfelejtettél, akkor, igen, segítek, nem emlékszel, amikor, így van, jó[csa])
másrészt visszaPesten vagyok.
koncert. hivatalosan The Silver Mt. Zion és After Crying keverék,
utóbbi itt épphogyinkábbnemisfontos, amúgy mindkettőnél izgalmasabb.
2 hangszer + X
egy dob bohreni lassúsággal bekezd,
előtte mégegyiszunk – családommal.
előzőeste talánkoncert is volt, de biztoskoncert előtt is átmegyek,
nézzük mi van! Gödöllő van.
ez aztán az utterly preposterous.
(A: vagyis persze 2007 és 2010 performatív ellent nem mondása 2009-ben.
B: Agyad ban. Nem: idő ban!)
aztán vörözsbor van. meg Betti kis barátnője, aki átszolgáltatja a maradékot.
a dobos [ignácádámra] hasonlít és ásít. netörölj! mert vörösporos a szakálla.
mindennap egy koncert, érzem, és csak a legfontosabbakra megyek el.
2. nem derül ki, hányan vannak, először úgy tűnik, rajta kívül csak egy gitáros veri a taktot a kivetítő szerint egyre öregedő járgányán, pure tapping a pöttyökön
- guitarrig 118.4ba-val széjjeleffektezve.
3. közben fel-felsejlik még egy ember alakja a háttérben, néha úgy érzem, a színfalak mögülről (mondjuk az egyébként funkciótlannak tűnő, bevállalt laptopról) be-beszól.
vagy csak átvitte a színpadra az értelmét, én meg fel-felfogom. konpercepció.
vagy is ő meg nem is vagya.
1. végére az együttes egy darab mold, pudling.
0. felmerül a gyanú, hogy nem is léteznek.
hányan vannak az együttesben és hány útról szól Parmenidész istennője?
másrészt meg ma megpróbáltam kezelésbe vétetni egy bibliai tematikájú térképeket kalibráló programot. a kísérlet sikertelen volt. a notebook szaggatottan fellázadt.
a teljes leállás percei alatt még épp volt alkalmam szemügyre venni a képernyőre azért rákerült default map nagyított változatát.
pont annyira volt magnifico, hogy nem volt támpontom,
és akárhogy is próbáltam kiigazodni a metrális jelölők között,
akribósz kilométerigényem csak nem tudott meghalni.
aki ott marad a koncert után,
talán valami csurran-cseppen.
másrészt meg inkább internetkávézóra hasonlított.
az együttes tagjai
(practice hárman, hogy látszólag elkedvetlenítsem a „2.1.0.”-elmélészeket)
helikoptervezető- és olajfúrótoronyépítészmérnökszimulátorral játszottak,
amiről a kávétlan teremben mindenki tudta, hogy mentálhigiénésen iszonyú súlyos foglalatosság, egyedül drága kisöcsém (formárlisan: Móka) nem akart tudomást venni róla, és mindenkit arról ágált kérdezgetni, hogy akkor most az olajfúrótorony teteje és a helik-koptór („tvisztelés közben szeletelő masina”) minimális repülvényi magassága az akkor végülis „hányméter”, merthogy ő – vallotta be – nem tud kiigazodni azon a sok, vágatokkal teli horizontális és vertikális vonalacskán, amely a képernyő tetején és jobb oldalán található, és annyira erőszakosan sikerült kérdését körbelovagoltatnia a termen, hogy a végén már én sem értettem, hogy akkor most az ott
A: ?„?Confusion is not a kidney stone in my brain,
but we were miscommunicating. Do you feel the same ?”?
B: Musimusi. Misz. Grrrrrr...
Sok hely szóba került. Egymás után kerültek szóba különböző helyek. Először egy hely került szóba, aztán még egy. Utána egy másik. Rendszerint tele voltak, de más próbálna is felmerült. Olykor-olykor. Olykor az árak, hogy csak egyet említsek, olykor a mosdók állapota, hogy mégse. (Mikor már énsemKínában éltünk, és lassan vége volt a reménynek, h)Hirtelen valakinek ötlete támadt. Jó ötlet volt. Konkrét formát öltött, az elmondhatósággal határosan. Eszközkészletében megragadható, közösségiségében közkedvelt, ellentmondást is tűrő, hajthatatlanul memokratikus. És mi éppen erre vágytunk! A vágy és a mi és az ötlet és az ötletgazda személye! Meg a tulaj, aki ismeri. Ahol mindig van hely! Neki mindig. Legalábbis. Ha nincs, akkor szorítanak. Mi meg majd legyünk vele! Mi meg majd vele leszünk. Ti meg majd legyetek velem! Az emlékek kitörlése hosszú és fájdalommentes folyamat. Nem igényel koncentrációt, nincs szüksége fárasztó meditációval eltöltött üres órákra. Egy tányér bableves meg egy karéj sopronisör éveken át megteszi. Hümm. De akkor tényleg legyetek velem! És ne felejtsétek a táskátokat az öletekben tartani! Ott szarkák vannak. Szarházi népség!
„Vélemény?” – mogorvít oda felém.
„Ez elég biztosnak hangzik.” – válaszolok egészségtelenül egészséges hangon.
„Na, ez a baj veletek [értsd: , βροτοὶ = Halandók!], csak az tetszik, ami biztos, mi?” – néz rám életében először. „Csak a tutira mentek, igaz?”
„Nem hagytad, hogy befejezzem.” – szólok rá pimaszul. „Ez elég biztosnak hangzik, úgyhogy én nem megyek.”
Felveszem hétplusszegypróbás hátizsákom és kezet fogok vele.
Mosolyog.
Azzal a kérdéssel kelek, hogy miért kellett „„nagyot” mondani” ehhez a mosolyhoz?
Mi ez a „nagyotmondás”, és miért van rá szükségem?
Köszönöm kérdésem, és köszönöm, hogy megoszthattam Önnel/Veled.
2009. november 4., szerda
Vagyunk (is és nem is vagyunk)
Mert hogy csak az események? Végülis azok vannak, a többi csak félsorok közé írva, értse, aki akarja. A kezdeti extázis, ami vagy két hónapig tartott, nálam egy gyors „elég”-be torkolt, amikor elég lett a körülöttem lévő dolgokból, ezért szabadságot vettem a „fedezzük fel Vietnamot” akcióban és maradtam szépen a szobánkban, kettesben, s mire újra kimerészkedtem, boldog hétköznapok-szellő enyhítette az amúgy változatlan nyári meleget. (Arisztotelész és Jonas Hellborg & Shawn Lane indiai zenélése)
Hogy mik vannak mostanság? Szülinapozás, a huszonötödik! Magyarokkal ünnepeltem: mindenki aki éppen jelen volt Hanoiban el lett hívva egy indiai étterembe. Hűha, na ez pont olyan, mint otthon. Köretnek senki nem kért rizst, csak csapati-féléket:) Volt zöldséges szamósza, currys lencse padlizsánnal, legalábbis az én asztalfelemen, a többiekére került hús is, de szerencsére nem vietnami módra. (A vietnamiak ugyanis az egész állatot megeszik. Ha csirkét eszel, akkor nem filéhusival találkozol, hanem lábacskával, csontokkal, fejekkel szemestül stb. Eddig két tipp van miért: 1. mert így több 2. a vietnami csirke soványkább, kell bele háj is, cupák is, hogy ne legyen száraz.)
Egy mongol sráctól kaptam ajándékot, elég nehéz leírni: egy fából készült happybirthdayes malmocska hellokitty-s díszítéssel, a malomlapátokon pedig gitározó macik forognak körbe. Balázstól pedig vietnami sakkot: a bábuk kőből (a paraszt rizsművelő szakállas viet bácsi:), a doboz fából kagylóintarziával. Már játszottunk, de nem én nyertem, az nem járt mellé.
Közben elkezdtünk angolt tanítani. Ez is furán hangozhat: nem, nem azért mert annyira brilliáns az angoltudásom. Egyszerűen azért, mert az én hangkészletem közelebb áll az angolhoz, mint a vieteké és ők szépen felmérték, hogy ha tényleg akarnak kommunikálni ezen a nyelven, akkor kénytelenek valamit tenni. Az angoltanár angolját is csak erőlködve értem meg, és nem nyelvi hiányosságról van szó, ez biztos. Úgyhogy vasárnap elmentem egy kisiskolába és két órán keresztül együtt üvöltöttem a pici vietekkel a tankönyvük aktuális fejezetét (4 csoport/fél óra). Kicsit berekedtem, de azt éreztem: végre valami hasznos:) Aranyosak nagyon, és még nem olyan egyformák mint itt az egyetemisták, kicsi rosszcsont és szelíd karakterek, akárcsak anyukám ovijában.
Volt egy hétvégi kirándulás Ninh Binhben, a szállótól bringával indultunk neki, Balázs nem jött, úgyhogy Laurával, sötétedésig a gyönyörű viet tájban, szabadság, meg hegyek, boldog vízibivalyok, egy kedves pagoda és rengeteg harácsoló néni, a minden mindegy csak adjunk pénzt jegyében. Kettős az egész, a nagy fellélegzés mellett kurva nagy fáradtság, bele ebbe a nagy hajkurászásba, macerálásba. Hétfőn pedig mentünk tovább: iskola szervezte túra a Ha Long Bay-re, igazi tengerpart, igazi fürdés, hajókázás, kettesben a hatalmas szállodai szobában és rengeteg finom tengeri étel. Viszonyításnak pedig: a suli ezt a két napot 600 000 dongból szervezte meg, az Illatos Pagoda utazási iroda által szervezett útja kicsit kevesebb, mint 400 000 dong volt, pedig az csak egy napos és sokkal közelebb, csak egyszeri kaja, stb. Ilyen ez az ország, kell a helyismeret, kell, hogy legyen, aki itt van, aki segít. Ha magunk vágunk neki és mindent sikerül elintézni, akkor a kettő közötti áron jövünk ki. Eddig ez a tapasztalat. Még szeretnék menni, a Fansipan már kétséges, kezd hideg lenni és a hegyekben ez számít. Meg nem is tudom igazán hogyan, kivel. Kovival szeretek túrázni, Vele nagyon szép, Vele nem csak menetelés, hanem tanítás. Vagy otthon, a jó kis kék jelzésen. Ez még kiaknázatlan része Vietnamnak. (Persze el is határoztam, hogy otthon többet megyek, magam is, meg a Vándorlással is, most lehet ajándékutalványt venni, najó, ez nem éri:).
A filmes események meg egymást érik, már két cikk anyaga a fejemben, a harmadik hétvégén, csak nehezen kerül betűformába. Ez a blogolás is kicsit. De most volt internet az erkélyen, úgyhogy válaszolgattam levelekre. Még van három hónap, addigra kisimul, elfelejt, akinek ami. Aztán előkerült még két blog, amiket utólagos engedelmek nélkül szintén kitettem oldalra. Otthon nem volt szokásom, de most hiányzik a kinek-kinek milyen emberi rezdülése, s hogy végülis úgy jöttem el, hogy az összes személyes levlista megszakadt, marad ami marad, én:) Meg a lengyelek, mongolok, oroszok és egy csomó viet:) Balázsnál meg néha már nem is tudom meddig tartok, s meddig tart, honnan kezdődik ő(kelme).
2009. október 25., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)