Hà Nội, bàzdmẹg

Vagyis viszontlátásra!

No nem szó szerint, talán inkább azt kellene mondanom, szervusz!

Meg főleg azt, hogy köszönöm. És akkor ez itt a reklám helye: köszönöm mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy idejöhettem és itt úgy lehettem, ahogy szerettem itt lenni. Mirinek, hogy meglátta a pályázatot és elhívott; Andrásnak, aki ott aludt mellettem, amikor öszvefogalmaztam a jelentkező formulákat; Jelen Tanár Úrnak, hogy engem is ellátott ajánlással; a 9-es busz útvonalán lakó agresszív lejmolóknak, hogy minden nap arra a következtetésre juttattak, jót fog tenni egy marék szünet; aztán köszönet Trần Đình Kiêmnek a lelkesítésért, a közvetítésért, a tanításért; hypaTominak a nagy büdös semmiért és a szobáért, ahol lakhattunk; Laurának az állandó kulturális kerekasztalért; Mạnh Cườngnek a đàn bầu-óráért; Jerzynek, hogy minden nap kért kávés cigarettát, és elmesélte, hogy rúgott be összesöprig; Đạtnak, hogy vicces nevünktáblát lobogtatott a reptéren; feleségének, hogy elvitt áo dài-t varratni; Cezarynak, mert megmutatta, hogy mindenből lehet unatzoknit gyártani; Váraljai Mártonnak a teát; Francescának rövid előadását a dordzsáról; úgy általában a vietnami embereknek, hogy többet mosolyogtak, mint amennyit akár elméletileg, akár gyakorlatilag lehetséges; Anh Anhnak, hogy nem cserélte le a nevét; Péternek, hogy ő volt itt a legkedvesebb értelemben magyar személy; Nyikának a tiszta, kupakocskás lazacért; Attilának a vietnami-magyar kapcsolatok filozófiailag is bonyolult hálózatába való beavatásáért; Bélának, hogy olyan normális; feleségének, Csángnak a paprikás krumpliért; Michelének, hogy feltalálta a Suzy nevű koktélt; [csecsu]-nak, hogy századszorra is zokszó nélkül, minimális palintlúdójú, 20 kiloherz körüli kiabálással, fitten-frissen nyitotta ki a kaput, amikor későn értünk haza; Pirinek, hogy kedves leveleket írt, amiket a nehéz időkben nagyon jó volt olvasni; Zsoltnak, hogy olyan ügyesen fejlődött az angolt illetőleg; a többi angoltanítványomnak, hogy nem rángatták az ingemet - „gyere vissza! gyere vissza!” -, amikor extanítványaimmá avanzsáltam őket; Alex Thươngnek, hogy összevarrta a legötlettelenebbül visszataszító szórakozóhelyet, amelyen valaha jártam; Anikónak, hogy láthattam, van olyan magyar, aki temperamentumilag itt igazán hazatalált; Thanh Xuân professzornak, hogy néha újra ovisnak érezhettem magam; Dr. Thúynak, hogy meggyógyította Mirit, amikor már hope against hope-ot játszottunk minden kezünk ügyébe akadó fogalommal; Mr. Khôinak a viétnámi bürokrácia útvesztőiben való látványos ücsörgéséért; a világ legegyértelműbb takarítónőjének rendszeres megjelenéséért; az SS club lányainak, mert mindig nagyon szolgálatkészek voltak, és nekik van a Földön a legrosszabb zenei ízlésük; Pablónak, hogy mindig lefestette volna a testem, ha hagyom; az orosz lányoknak – indokolhatatlan; Mr. Olimpiknak, hogy folyton mutogatott és parancsolgatott a röpipályán, és egy hét alatt sikerült elérnie, hogy minden magyar vendég megutálja a röplabdát; Inkusnak Duns Scotust megszégyenítő szeretetemanációiért; Tony Hưngnek a vidám borostadestrukcióért; Douglasnek, hogy mindig olyan lelkesen integetett; Jerrynek a Cinematheque-ért; Elenának, hogy hétköznapiságot varázsolt a hétköznapjainkba; Évának a kedves meglepetésért; barátainknak a karácsonyi filmet, ami ünneppé tette az ünnepet; és legfőképp családjainknak a folyamatos kontaktért, szupportért és hogy elviselték az óhatatlanul elő-előtörő angol kölcsönszólavinát, mely telefonbeszélgetéseinkben az ő fülüket is el kellett torlaszolja.

Kékbolygó immár elég kicsinek tűnik, és ha lehet ilyet mondani, inkább betonszínűnek meg nyugatszínűnek.

Ha szumma szummárumot kell játszani, márpedig most épp erre vagyok felkérve, akkor azt mondom, Viétnám még tényleg egészen más vidék, mint a mi tágabb értelemben vett házunk tája, de az elvet, amit az elején megfogalmaztam, miszerint „nagyon nyitottnak kell lennünk a hasonlóságokra is, hiszen azokat talán nehezebb észrevenni”, elég könnyű volt betartani. Ez a világ a mi itteni magyar ismerőseink számára egyáltalán nem élhetetlen, nem megszokhatatlan és nem is különösebben furcsa. Vannak momentumok...! Ami alatt azt értem, hogy kifejezetten megjegyzésre, elmesélésre váró események kúsznak át tudatküszöbünkön perc-mint-perc, de ezek nem képeznek igazi folytonosságot. Ha perszónafilozófiailag kell valami pozitívat az asztalra tenni, akkor azt mondhatom, igen, viétnámi lélek pozitív, van valami ilyesmi. Hogy aztán ez viszont miféle, arról látszólag könnyedén tudomást lehet szerezni, mert a felszínen elképesztő nyitottsággal találkoztunk, mélyebbre azonban nem jutottam Határozottan kijelenthetem viszont, hogy az a dogma, amit mindenképp le akartam rombolni, amikor ideérkeztem, miszerint az errefele élő emberek valahogy kevésbé individualisták, mint mi, hát, az jelenleg lerombolhatatlannak tűnik. Mondhatnám, hogy csak még, aztán majd az általános viétnámi fejlődés részeként ez a szegmens is szépen idomul a nyugati követelményekhez, de nekem úgy tűnik, nem ez a helyzet! A fejlődés itt nélkülöz mindenféle hagyományt, és ezért nagyon szigorú, nem ismer sem ellenvetést, sem istent, ami alatt azt értem, hogy nincsen tradíciója az eszkhatológiának. Közvetlenül ez úgy néz ki, hogy „soha semmi” nincsen kész, a fejlődés nem teleologikus (célra-törésre hajazó), hanem egzisztenciális kategóriává váltan van jelen, vagyis a mozgalmasság, tehát maga a változás egy létállapot. Ha ez a folyamat valamit nem rántott eleve magával, az már nincs is „veszélyben”, vagyis „félő”, hogy úgy is marad. Márpedig hiába járnak a KFC-be, hiába betonozták le a földeket és döntötték ki a fákat, hiába vágták le a lábukat és pattantak gépekre, hiába „kultúr”fogyasztják nagy mennyiségben és éjt nappallá téve az összes nyugati szennyet, amit csak ide tudnak csáklyázni, ezek az emberek valami elképesztően nem olyanok, mint azok, akiket másolnak. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, minden nap egyre sebesebben, egymást egyre hangosabban félredudálva robognak motobálykjaikon a semmibe és tovább, ez a nép olyan erős, önkonzervativáló karakterjegyekkel rendelkezik, hogy semmiféle nyugati szél nem áraszthat rá átlényegítő vízzuhatagot.

Mi azért mégis inkább hazamegyünk,

szóval, viszlát, Viétnám,

vagy talán inkább azt kellene mondanom,

Csoki!